A SZÉLMALOMHARCOS X. fejezet

A SZÉLMALOMHARCOS X. fejezet

A végjáték

Molnár Tamás életfilmje

A temetést követően csodálom Krassó Gyuri idealizmusát és töretlen optimizmusát. Azt, hogy a mérhetetlen csalódás nem bénítja le, hanem sokkal inkább újabb tettekre ösztönzi. Egy héttel később a Jurta színházban, közeli barátaival megalakítja a Magyar Október Pártot (MOP), melynek alakuló ülését - barátságunkra való tekintettel-, kicsit röhejesen ugyan, de rövidnadrágban levezetem. Krassót cseppet sem zavarják a rendhagyó események, a külsőségek és körülmények, imádja a meghökkentést és a botrányokozást. Radikális barátaink – közöttük Nagy Jenő és az Inconnu néhány tagja-, azonnal beáll mellé a pártba. Engem is invitál, de látom, hogy már mindennel elkésett.  A hatalmi összefonódások és a háttéralkuk tengerében semmi esélye egy radikálisan antikommunista szervezetnek. Az SZDSZ ügyesen meglovagolja és képviseli a felszínes antikommunizmust, miközben szinte minden téren titokban együttműködik a hatalomban lévő reform-kommunista irányzattal. Pártot alapítani média, pénz, kapcsolatok, tömegek és intellektuális réteg nélkül elképzelhetetlen. Ráadásul gyűlölöm a szemellenzős pártpolitikát – inkább mozgalmi ember vagyok-, valamint végtelenül szkeptikus. Elegem van a megélhetési politikusokból, a semmittevő, kirakati látványpolitizálásból. Néha feljárok még a Nádor utcai lakásba. Távolról végig figyelem és követem az „utca pártjának” akcióit. Tetszik az egyszerűség, a provokatív stílus, amit csinálnak: - A Parlament előtti sátorozás, a közterületi névtáblák cseréje, a szoborledöntés, a csepeli ingyen konyha működtetése, a rádiókabaré adásának megzavarása, de tudom, hogy mindez csupán a felszín. A mélyrétegekben gőzerővel folyik már Magyarország „demokratikus” kirablása.

Július 6.-án, hosszas betegség után, rémálmoktól gyötörve meghal Kádár János, sírjához később hatalmas tömeg vándorolnak. A sors iróniája, hogy halálának napján a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezi, felmenti és rehabilitálja az általa megöletett Nagy Imre per vádlottjait. Ekkor már mindenki izgatottan készülődik George Bush közelgő budapesti látogatására. A diplomáciai eseményt kihasználva - az Inconnu mellett-, több civil és pártszervezet tiltakozásra készül a kínai Tienanmen téren történt vérengzések miatt. A Fidesz választmányának és munkástagozatának kérésére elhatározzuk, hogy hungarocell műanyagtömbökből, megfaragunk egy hatalmas méretű szabadságszobrot, amit felállítunk a Vörösmarty téren. A jelképet látványosan lefestjük vörös festékkel és leöntjük erős hígítóval, amely szétmarja az alkotást, ezzel kifejezve a szabadság és az emberi élet elleni agressziót. Rendőrök és titkosszolgálati nyomozók gyűrűjében július 10.-én végrehajtjuk az akciót, melyen rövid beszédet mond Szilágyi Sándor és Demszky Gábor (SZDSZ), Bánlaki József (MOP) Rockenbauer Zoltán (Fidesz). A Fidesszel egyébként – bár látjuk, hogy néha az SZDSZ fiókszervezeteként működik-, jó a kapcsolatunk. Fodor Gábor köztudottan Kis János liblingje, de azért akkoriban igen sok fiatal erősen antikommunista érzelmű a szervezetben. Egyik közeli éjszaka, Bokrossal együtt felmegyünk a Ménesi úti kollégiumba összeszerelni és beüzemelni azt a jelvénykészítő gépet, amelyet az amerikaiaktól kapnak ajándékba.

Az év közepén már egyre nagyobb gondot okoz az NDK-s menekültek befogadása. Július végén újabb menekülthullám éri el az országot. Augusztus elsején megszűnik a nyugati határzár, egy hét múlva, már keletnémetek százai tartózkodnak a budapesti nyugatnémet követségen. A helyzet egyre inkább drámai jelleget ölt, ideiglenesen bezár a követség.  A hónap közepén már ezrek szöknek át illegálisan Ausztriába. Augusztus 19.-én, a soproni „Páneurópai piknik” eseményei során kirobban a tömeges német menekülés. Augusztus vége felé már több százezer NDK-s turista van az országban, közülük több tízezer soha nem akar visszatérni hazájába. Szeptember 11.-én végre kinyílnak a nyugati határok, özönlik a szabad és boldog nép Ausztria irányába.

A határnyitás napján mi is éppen nyugatra utazunk. Galántai György szervezésében részt veszünk Hollandiában, az amszterdami Európa az árral szemben című fesztiválon és kiállításon. A határon átlépve, életre szóló élményben van részünk. Kopott Trabantunk láttán mindenki integet és sír, a parkolókban csókolgatnak az emberek, végig az út mentén etetnek és itatnak bennünket. Utunk során végig, a felszabadult németek határtalan szeretete árad felénk. Budapest után Amszterdam, maga a korlátlan szabadság, még a rendőr is füvezik… Először kedves barátunknál, Császár Lacinál a SZER itteni tudósítójánál lakunk, a város kurva-negyedében. Először kicsit szokatlan a kirakatokban álldogáló örömlányok látványa, de hamarosan akklimatizálódunk. Később egy lakásfoglaló művészek által megszállt házban kvártélyoznak el bennünket, Hollandia egyik legsikeresebb bábművészénél. Sokat beszélgetünk, kiállításokra és koncertekre járunk, sétálunk a tengerparton, élvezzük a szabadság mámoros ízét.

Ősszel itthon már feltartóztathatatlanok a változások. Zacsek Gyula kezdeményezésére megnyílik az első MDF-piac. Huszadikán először Szent Jobb körmenetet tartamnak a Bazilika környékén. A következő napon hatalmas tüntetések kezdődnek Prágában, a 68-as megszállás évfordulóján, ahol letartóztatják Deutsch Tamást és Kerényi Györgyöt. A hírre éhségsztrájkba kezd a Fidesz a cseh követség előtt. Szeptember első napjaiban konzervatív szervezetek megalakítják az Október 23. Bizottságot. Szeptember 18.-án lezárul az ellenzéki kerekasztal első szakasza. A megállapodást az SZDSZ és a FIDESZ nem írja alá, követelik az MSZMP, a SZOT és a Munkásőrség vagyonának a zárolását. A hónap végéhez közeledve elindul az SZDSZ „4 IGEN”- es népszavazásának aláírásgyűjtése, és a Fidesz országos demonstrációja a Munkásőrség ellen. Október elején, az MSZMP XIV. kongresszusán, az állampárt feloszlatja önmagát, a párt vagyonának jogutóda az újonnan alakult MSZP. A FIDESZ II. kongresszusán úgy döntenek, hogy nem alakulnak párttá és nem állítanak köztársasági elnök jelöltet sem. Kezdetben Rácz Sándort akarják megválasztani, de Orbán lebeszéli a tagságot. Szerinte Rácz túl önjáró és túl magyar! A hónap közepén egyre sűrűsödnek a fellegek Románia egén. Tőkés Lászlót eltávolítják gyülekezete éléről. Október 17.-én az Országgyűlés kinyilvánítja: - Magyarország független, demokratikus, parlamentáris köztársaság. További döntés születik az Alkotmánybíróság felállításáról és a Munkásőrség felszámolásáról. Az MDF Für Lajost jelöli köztársasági elnöknek, az SZDSZ a vamzer hírében álló Göncz Árpádot.

Közeledik ismét október 23.-a, amikor majd Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. Fel vagyunk háborodva, amiért nem egy tiszta, becsületes és fedhetetlen ember hirdeti ki az új államformát, hanem a múlt egyik árnyékfigurája, a volt moszkvai nagykövet. A TIB eközben felhívással fordul a művésztársadalomhoz. A Budapest Galériában, ezekben a napokban mutatják be azokat a pályamunkákat, melyek közül a zsűri által kiválasztott alkotás, a mártírok emlékműveként felépül majd a Nemzeti Sírkertben. Tudjuk, hogy Vásárhelyi és Hegedűs miatt teljesen esélytelenek vagyunk, de Koczogh András faszobrász által beadunk egy pályázatot. Az eredményhirdetéskor nem lepődünk meg, a TIB tetszését és a fődíjat Jovánovics György - Izraelben igen kedvelt szobrászművész-, krematórium-szerű alkotása nyeri el. – Legalább lesz hol elégetni a kopjafáitokat! – mondja keserűen egy művészbarátunk.

A forradalom előestéjén összeülünk a csoport tagjaival és megbeszéljük, hogy nincs tovább. Kilátástalannak ítéljük a harcot. nincs értelme folytatni az Inconnu csoport politikai tevékenységét. Az új, és demokratikusnak hazudott Magyarországon sokkal nagyobb ellenszélben vagyunk, mint a régi kádári diktatúrában. Nyíltan nem rontanak ugyan ránk, de a háttérben meglévő politikai paktumok megfojtanak és margóra szorítanak bennünket. A Népművelési Intézetben tartott konferencián bejelentem a csoport közéleti tevékenységének a megszűnését. Utolsó közös akciónk során meghirdetjük és létrehozzuk az Október 23. Alapítványt, amely a magyar forradalom művekben és életművekben való támogatására hivatott. Ezzel a nemes gesztussal számomra és számunkra látszólag véget ér, az elhazudott, elrontott és befejezetlen rendszerváltás! Az alapítvány aztán néhány év múlva teljesen elhal, nincs politikai akarat, amely támogatná az Inconnu csoport tiszta törekvéseit és nemes szándékait.

Már csak távolról figyelem a szétrohadó politikai életet. Itthon a szovjet katonai jelenlét ellen tüntetnek radikális szervezetek és pártok, közöttük Krassóék. A kormány persze azonnal elhatárolódik az eseménytől. Az MDF népszavazási bojkottot hirdet az SZDSZ kezdeményezése ellen. Sikertelenül, hiszen győz a „4 IGEN”- es népszavazás. Göncz közben az Írószövetség elnöke lesz, Grósz pedig tovább borzolja az idegeket. Bejelenti, hogy politikai hibának tartja a munkásőrség feloszlatását. A belpolitika mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a külföldi események. Prágában a Vencel téren még dühöng a rendőri erőszak, mialatt távolabb nyugat felé, már megnyitják a két Németország határát. November 9.-én ujjong az egész világ: bontani kezdik a hidegháború gyűlölt építményét, a berlini falat. Kitörő örömmel nézzük, ahogyan a fanatikus és mámoros tüntetők tömegei szinte tíz körömmel kaparják szét az ezerszer elátkozott építményt.

Közben végleg felszámolom az Index hírügynökséget. Meghirdetem és eladom a technikai berendezéseket, elégetem a sok feleslegessé vált iratot és jegyzetet. Leszámolok a múlttal. Egyik nap, két, öltönyös férfi állít be hozzám, megvásárolják a sokszorosító gépemet és meghívnak kávézni. Mint kiderül, a HM készleteinek eladására épülő fegyverkereskedelmi vállalkozást kívánnak létrehozni. Szeretnék, ha beszállnék melléjük csendestársnak, mivel igen széles és kiterjedt a kapcsolatrendszerem. Az országban már javában dúl a rablóprivatizáció, a volt pártkáderek és ügynökök irdatlan pénzek fölött rendelkeznek. Az MSZMP hatalmas összegeket játszik át titokban a megbízható párttagoknak azért, hogy épüljenek be a magángazdaság világába. Sorra alakulnak a kétes üzleti vállalkozások, gőzerővel folyik az ország vagyontárgyainak a kiárusítása. Soha nem akartam meggazdagodni - ilyen formában különösen nem-, ezért visszautasítom a kecsegtető ajánlatot. Feleségemmel szeretnénk végre valamiféle nyugodt életet. Körbejárom a főváros környéki településeket, hátha találok végre egy csendes otthont magunknak. Szerencsénk van, mert Óbuda határában a Csúcshegy dűlőin találunk egy lakható, negyven négyzetméteres gyümölcstározót. Szülői segítséggel összedobjuk a négyszázezer forintot és megvesszük életünk első otthonát. Felcipeljük kopott bútorainkat a hegyre, aztán fáradtan leülök egy székre és némán nézem a szemközti Aranyhegyet. Harmincöt éves apa vagyok és ez az első otthonom. Arcomat a kezembe temetem, és örömömben sírva fakadok.

December közepén a legaggasztóbb hírek Erdély felől érkeznek. December 17.-én Temesváron vérbe fojtják a kormányellenes tüntetést, aminek hatására kirobban a forradalom. Másnapra virradóra Románia lezárja a magyar határt, este már sok ezren kint vagyunk a Hősök terén, tüntetünk Tőkés Lászlóért és az erdélyi magyarok szabadságáért. A karácsony előtti napokban az egész ország ott ül a televízió előtt és döbbenten szemléli a véres eseményeket. Mi is lázas szervezkedésbe kezdünk, élelmiszert és ruhaneműt gyűjtünk. Szolnoki és budapesti barátaink, életveszélyes körülmények között folyamatosan szállítják a segélyeket a határ túloldalára. Furcsa és tragikus karácsonyunk van, igazából senkit sem érdekel a csillogó fenyőfa és a családi ajándékozás. Odakinn a havas határ túloldalán tombol a diktatúra elleni kegyetlen harc, orvvadászok lövik a segélyszállító magyar konvojokat. Itthon tízezres ima keretében imádkozunk a temesvári áldozatokért. Másnap néma szorongással követjük a televízió előtt ülve a Ceausescu házaspár kivégzését. Még magamnak sem merem bevallani, de szinte örülök a statáriális gyilkosságnak. Így az év végén, szinte észrevétlenül elsikkad egy újabb fontos bemutató, amin az Inconnu csoport műtárgyai is szerepelnek. Galántai György a Fiatal Művészek Klubjában (FMK), ismét megrendezi az egykor betiltott, Magyarország a tiéd lehet című kiállítást. Örülök a rendhagyó kulturális eseménynek, de tudom, hogy Magyarország számomra elveszett. Soha többé nem lesz és nem is lehet már a miénk és az „enyém”!

(folytatjuk)