A SZÉLMALOMHARCOS IX. fejezet

A SZÉLMALOMHARCOS IX. fejezet

A temetés napjai - 1989.június 16.

Molnár Tamás életfilmje

A tavasz talán legtragikusabb pillanata számunkra az, amikor március 29.-én, a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában elkezdődik Nagy Imre és mártírtársainak az exhumálása. Miközben feszülten és érdeklődve figyeljük a híreket, grandiózus tervet dédelgetünk magunkban: - Szeretnénk létrehozni a Nemzeti sírkertet. Az ügy érdekében támogatókat is találunk, Fónay Jenő a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) és Nagy Imre lánya Nagy Erzsébet valamint férje, Vészi János személyében. Többször járok Nagy Erzsébet lakásán az emlékhely ügyében. A TIB vezetőivel nem kötünk támogatói együttműködést, mert Vásárhelyi Miklós és Hegedű B. András érezhetően ellenséges velünk, túlságosan magyarkodónak tartják az általunk tervezett kopjafákat. Az emlékhely terve és a nemzetközi közvélemény felé tett felhívásunk, már március 15.-én megszületik. Levelünkben – amelyet ismertetnek a külföldi magyar rádióadók-, felkérjük a világ magyarságát, hogy adományaikkal támogassák elképzeléseinket, melynek során 301 fejfát állítanánk az elhagyatott sírkertben. A felhívást nem várt méretű lelkesedés és adakozás fogadja. Hamarosan nyolcszáz támogatótól, közel hétszázezer forint érkezik a számlánkra, közöttük szerte a világból, ötven külhoni magyar személy és szervezet támogatása. Segítenek bennünket többek között az alábbi ismert személyiségek: Aknay János, Bérces László, Dőry Virág, Für Lajosné, Gorka család, Király Béla, Kornis Mihály, Krencsey Mariann, Lipták Béla, Krassó György, Masszi Péter, Méray Tibor, Montágh Imréné, Nemzetőr újság, Pesty lászló, Somogyi Győző, Tollas Tibor, Tóth Gy. László, Ütő Endre, Zas Lóránt, Zsille Zoltán. Támogatnak továbbá társadalmi szervezetek és csoportok is, közöttük: az MDF, az FKGP, a FIDESZ, a TDDSZ szervezetei, valamint egyetemi, főiskolai és gimnáziumi tanárok csoportjai. A reform-kommunisták, a TIB és az SZDSZ felől nem érkezik semmiféle segítség és támogatás.

Az emlékhely kialakításához rengeteg fára van szükségünk. Értelemszerűn adódik a lehetőség, megkeresem apámat, aki műszaki vezető a Gemenci Állami Erdő és Fagazdaságnál. Bokros Péterrel leutazunk Pörbölyre, az ottani fatelepre és megrendelünk 300 darab, egyenként 30 centiméter vastagságú, 3-4 méter hosszúságú tölgyfa gerendát. A négyszázezer forint értékű, több tonnányi rakomány, május első hetében, rendben megérkezik a Hűvösvölgy egyik elhagyatott telkére.  A telek tulajdonosa Ludányi Attila diplomata barátunk, egykori mexikói nagykövet, később külügyi elemző, jelenleg kolozsvári nagykövet. Önzetlen támogatónk kéri, hogy neve lehetőleg sehol se szerepeljen, nehogy kirúgják, de a rendőrség már teljes erővel figyeli a csoportot. Nyilván hivatalos felsőbb utasításra, de nem bántanak bennünket. Bő egy hónap áll rendelkezésünkre, a faragási munkálatok befejezésére. Koczogh András fafaragó barátunk segítségével, az Inconnu öt tagja azonnal nekilát az embertelen feladatnak. Sajgó derékkal, vízhólyagos és véres tenyérrel napi tíz órán keresztül faragjuk a gerendákat azért, hogy június 16.-ra, a Nagy Imre temetés időpontjára készen legyünk az alkotásokkal. Apám közben telefonál, nyomozók és adóhatósági emberek keresik fel az erdészetet, teljes körű vizsgálatot és revíziót tartanak a vállalatnál. Szerencsére mindent rendben találnak. Apám egy hónap múlva találkozik a vállalati pártitkárral a mosdóban, aki szenvtelenül közli vele: - Jánoskám! Holnaptól már nem kell bejönnöd, soron kívül nyugdíjaztunk!

A faragás időszakában két tájékoztató levelet postázunk az adományozóknak, melyben felkérjük őket arra, küldjenek számunkra személyes visszaemlékezéseket a forradalomról. Szeretnénk ugyanis megjelentetni Kopjafák és vallomások címmel egy kötetet az összegyűjtött személyes hangú vallomásokból. Felhívásunkra később több száz magánszemély küldi el megrázó és megható történeteit. A könyvet dr. Csapó Balázs adja ki, a Nemzetőr főszerkesztőjének, Tollas Tibornak az ajánlásával. A kopjafa-erdővel eközben elkészülünk. Június első napjaiban teherautókat rendelünk és kiszállítjuk a temetőbe a súlyos rakományt. Már a fel, illetve a lepakolás is emberpróbáló feladat. Ekkor döbbenünk rá, hogy egyedül nem tudjuk a temető földjébe beásni a háromszáz síremléket, ezért írok egy rövid segítségkérő felhívást, melyet még aznap többször ismertet a Szabad Európa Rádió.

Másnap kora reggel legnagyobb megdöbbenésünkre, közel százan várnak már bennünket a temetőben. A segítők jelentős része az Ikarusz gyárból jött egyszerű, kétkezi munkásember. A temető igazgatójával eközben összeveszünk. A kopjafák felállításához ugyanis hivatalos engedélyt követel tőlünk. – Asszonyom! Ezek forradalmi idők! Mi most a magyar nép nevében lefoglaljuk ezt az elhagyatott 301-es parcellát és mindenképpen felállítjuk a síremlékeket. Ne merje megakadályozni a munkálatokat, mert abból hatalmas botrány kerekedik, amit nem úszhat meg szárazon! – közlöm idegesen a megszeppent nővel, aki gyorsan távozik. Már ássuk a gödröket, amikor újabb autó fordul be a gazos területre. Hegedűs B. András rohan felénk ordibálva, hogy mit képzelünk, hogyan merjük felállítani a kopjafákat a TIB engedélye nélkül. Őt is gyorsan elzavarjuk. Este felkeresem Nagy Erzsébetet, aki beszámol a TIB-en belüli éles vitákról. Megerősít abban, hogy Rácz Sándorral együtt változatlanul támogatják elképzeléseinket és nem viszi el édesapja sírját a kijelölt szomszédos díszsírhelyre. Mindenképpen ott marad a miniszterelnök a kivégzett ismeretlen mártírok között. Miután tekintélyes pártfogóink akadnak, néhány nap alatt, akadálytalanul elvégezzük a munkát, rendőröket sem észlelünk a környéken. Június 5.-én délután, már méltóságteljesen áll a háromszáz kopjafa és a Mansfeld Péter emlékére ácsolt puritán fakereszt. Az adományozók és segítők neveit külön emléktáblán rögzítjük. A sírkert ligetes, fákkal körülölelt részéről – több ezer példányban-, csodálatosan szép plakátokat készítünk. Aztán fáradtan leülünk a fűben a 301-es parcellakő mellé és felnézünk a kéklő égre. A nagy munka elvégeztetett. A Nemzeti Sírkert ünnepi díszben várja a június 16.-i történelmi dátumot.

Krassó három nappal a temetés előtt hazaérkezik. Az örömteli találkozást követően, késő éjszakába nyúló beszélgetésbe kezdünk Wichmann Tamás olimpiai bajnok kocsmájában. (Az étterem fölötti szoba egyébként az egyik kedvelt helyem, itt szokott mulatozni időnként Cserhalmi és Cseh Tomi is!) Gyuri, mielőtt Londonba emigrál, és miután mindent tud családom szorult anyagi és lakhatási helyzetéről, a Fő utcai lakását nekem akarja adni. Megkér, hogy költözzünk be a megüresedett lakásába, de az ezzel járó hivatali konfliktust nem vállalom. A lakást a tanács hamarosan kiutalja valami főrendőrnek, így mire ismét hazaérkezik, nagyszülei Münnich Ferenc utcai lakásába kénytelen költözni. Másnap itt találkozunk és beszélgetünk a kialakuló politikai helyzetről. Azonnal egyetértünk abban, hogy az un. nemzeti kerekasztal teljesen illegitim. Az állampárt csak azokkal az önjelölt (javarészt a kommunista párt által elismert és kiválasztott!) „közszereplőkkel” és jvavarészt ügynökök által létrehozott szervezetekkel hajlandó egyezkedni, amelyek nem kérdőjelezik meg a diktatúra intézményeit, és nem rúgják fel a kialakult status quo-t.

Krassó és a köréje csoportosuló radikális ellenzéki csoportok – közöttük az Inconnu is-, mélyreható és gyors hatalomváltást, valamint kemény elszámoltatást akar! Rövid idő alatt röplapokat készítünk, melyben forradalmi változásokat sürgetünk. Naiv tervünk az, hogy 1956 mintájára átfordítjuk a temetési szertartást egy mindent elsöprő, hatalmas méretű nemzeti tüntetéssé és felkeléssé. Országos sztrájkot hirdetünk, majd tömegek közreműködésével elfoglaljuk a legfontosabb közintézményeket, magunk mellé állítjuk a katonaságot, a rendőrséget és lefegyverezzük a munkásőrséget. Feloszlatjuk, és bíróság elé állítjuk az állampárt és a titkosszolgálatok vezetőit, és azonnal kiírjuk az új és szabad választásokat. Tudjuk, hogy már csomagolnak a régi rend emberei, teljes a pánik a pártállam szétzüllött szervezeteiben. Eljött az idő, most kell határozottan és keményen cselekedni!

A Belügyminisztérium persze azonnal tudomást szerez az „államellenes” tervről, de a szervezkedésben résztvevő közel tíz kicsinyke csoport vezetőit már nem merik azonnal lefogni. Az MSZMP, az EK és a TIB vezetősége felkéri Mark Palmer amerikai nagykövetet – aki különben a temetés előtti napon találkozik az ellenzéki kerekasztal résztvevőivel-, hogy mindenáron akadályozza meg és beszélje le Krassót és követőit az „őrült” tervről, ami teljesen felborítaná és átírná az előre letárgyalt békés átmenetet. A temetés előtt két nappal a Jurta színház különtermében tanácskozunk, amikor belép hozzánk Thomas Lynch az amerikai követség titkára és nyíltan megfenyeget bennünket. – Az Egyesült Államok leveszi Önökről a kezét, ha nem állnak el terveiktől! – közli ingerülten. Én sem maradok adós a válasszal: - Ön most túllépi diplomáciai hatáskörét, és durván beleavatkozik egy állam belügyeibe! Miért védi az amerikai kormány a kommunistákat? Miért köt kompromisszumot a gyilkosokkal? – teszem fel a kérdéseimet. Krassó helyeslően bólint, majd tovább folyik az ideges kötélhúzás. Másnap többen a követségre mennek, ahol Palmerrel tovább folytatódik az idegőrlő alkudozás. A fenyegetések hatására Gyuri végül is visszakozik. Megígéri, hogy nem mond nyilvános beszédet, cserébe televíziós szereplést követel, politikai álláspontja kifejtése érdekében. Palmer némi habozás után ígéretet tesz a másnap esti adásban való szereplésre. Végtelenül csalódott és szomorú vagyok. Még azt sem sikerül elérnünk, hogy a mártírok koporsója mellett ne álljanak ott az állampárt gyűlölt képviselői. Aznap éjszaka már biztosan tudom, hogy nem lesz Magyarországon semmiféle rendszerváltozás. A magyar ellenzék kollaborál, elárulja és elhazudja a gyökeres társadalmi változást!

A temetés napjának délelőttjén behívnak bennünket a Magyar Rádióba, nehogy kinn legyünk a szertartáson. Rózsa T. Endre hosszas interjút készít velünk. A rádió aulájából követjük az eseményeket. Látjuk a Bachmann Gábor és Rajk László által tervezett grandiózus ravatal előtti több százezres tömeget. Látjuk, ahogyan ott feszítenek a gyilkos állampárt tagjai Németh, Medgyessy, Szűrös és Pozsgay a koporsók mellett. Látjuk és halljuk a visszafogott, polkorrekt beszédeket. Göncz, Vásárhelyi, Mécs, Zimányi és Király Béla enervált közhely és díszlet-szólam csupán. Rácz Sanyi bácsi végre kemény és keresztény. Orbán Viktor váratlanul bátran kimondja az igazságot. Tudjuk, hogy ott fekszünk mi is a hatodik koporsóban, elárulták egész életünket! Aztán elindul a hatalmas gyászmenet, a Hősök terére már nincs értelme kimennünk. A rákoskeresztúri köztemető kapujában, a Kisfogház bejárata előtt találkozunk. Egymást követik a protokoll vendégeket szállító autóbuszok. Krassó az ősz forradalmár mosolyogva integet mellettem, de szemében látom a végtelen szomorúságot és elkeseredést. Szinte képtelenség, hogy Ő a halálsor egykori lakója, az 1956-os forradalom hőse és élő lelkiismerete kimaradjon mindenből. Nincs rá semmiféle szó, amely kifejezhetné végső kétségbeesésünket.

Miután a hozzátartozók és az újdonsült, felülről kiválasztott politikai slepp bemegy a kapun, igyekszünk mi is átjutni a Lezsák Sándor által irányított MDF-es rendezőség kordonján. Hiába erősködünk és lökdösődünk, hiába hivatkozunk az elmúlt esztendők munkájára és a frissen faragott kopjafáinkra, a marcona rendezők nem engednek tovább bennünket. Vége a hivatalos ünnepségnek, már kifelé jönnek a gyászoló családtagok, amikor végre bemehetünk. Szomorúan, letörten és elkeseredetten poroszkálunk végig a hűs temetői sétányon. A beáramló emberek között szétosztjuk az általunk készített színes plakátokat. Váratlanul szembetalálkozom Kis Jánossal. Cseppet sem örül, de adok neki egy emléklapot. Összerándul a tekintete, amikor olvassa Illyés zsarnokságról szóló sorait: „Ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg ki voltál…” Aztán lassan elvonul a fekete tömeg, néhány megtört hozzátartozóval együtt, összetörten lekuporodunk a sírhantok között. Csend van mindenhol. A fennkölt pillanat, amelyre egész életünkben vártunk, keserűen szertefoszlott. Este bemegyek még Krassóval a televízióba, de már senkit sem érdekel, amiről beszélünk. Ezen a napon, Nagy Imrével együtt eltemetik a kommunizmus megbuktatásának összes reményét is. Tudom, hogy Magyarország sohasem lesz szabad, Magyarországon sohasem lesz igazi demokrácia. Valami végleg és örökre összetörik bennem.

Az Inconnu csoport egyik tagja, Pálinkás Róbert így emlékezik vissza ezekre a különös időkre és a temetés napjára: ”- Barátaim, mindenki fogja meg a mellette álló ember kezét” - szól a Hősök terén összegyűlt tömeghez Mécs Imre, 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetési ceremóniáján. „Nem lesz ebből semmi”, - mondja Bokros Péter, - „hiszen a téren állók fele a zsebében lévő pisztolyát szorongatja.” Jót röhögünk ezen, nézzük a tévéközvetítést a Magyar Rádió valamelyik stúdiójának előterében. Néhány perccel korábban fejezi be velünk a beszélgetést a Gondolat - Jel riportere, Rózsa T. Endre. Az interjú apropója a 301-es parcellában felállított kopjafák és az Inconnu - radikális képzőművészeti- és politikai művészettel foglalkozó ellenzéki csoport-, története. A nyolcvanas évek közepén, talán nyolcvanhétben vagyunk először a 301-es parcellában. Készítünk egy filmet az ott található gyalázatos állapotokról. Gazzal, bokrokkal benőtt szemétdomb az 56 után kivégzettek végső nyughelye a rákoskeresztúri köztemetőben. Egy-két apró jel utal csak arra, hogy néhány hozzátartozó biztos abban, hogy a forradalom után kivégzett családtagjuk itt nyugodhat valahol.

A film voltaképpen egy hosszú képsorral kezdődik. Elindul a kamera a temető bejáratától, és hosszú percek után – talán negyed óra is eltelik-, odaér a parcellához. Akkor még ott van a helyrajzi számot jelölő fehér kő, rajta a szám: 301. Aztán ezt a követ is - mint Magyarországon mindent-, ellopja valaki és hazaviszi. (Csakúgy, mint a kopjafák felállítására adakozók rézlapba vésett névsorát is ellopják később!) A filmet Fodor Tamás segítségével vágjuk össze. Zenéje az 1985-ben megjelent Satyagraha, Philipp Glass operájának részlete. Ugyanabban az épületben - a Stúdió K pilisborosjenői házának tetőterében berendezett stúdióban készült egy évvel később-, a Gloria Victis című filmünk is. Fodor felmondja a verseket, mi ötvenhatos archív felvételeket montírozunk alá.  Ma nyilván minden létező szerzői jogot sértene az alkotás publikálása, de akkor nem csak ennek a jognak az érvényesítésével állt hadilábon a fennálló hatalom. Húsz év távlatából gyakorlatilag elmagyarázhatatlan, milyen az, amikor nem szabad a sajtó, amikor egy állampolgár külföldre „utazása közrendet sért”, amikor nemhogy pártot, de civil közösséget sem szervezhetett szabadon az ember.

A Magyar Rádió stúdióban hallgatjuk a beszédeket, rosszkedvűen nézzük a közvetítést. Miközben a június 16-i temetés sokak számára a nemzet egyesítését jelenti, nekünk, az Inconnu csoport tagjainak, és barátainknak - Krassónak és a köré csoportosuló radikálisoknak-, egy új konfliktus kezdetét, korábbi viszonyaink megszakadását, barátaink elvesztését jelenti. Tudjuk, hogy a hatalom urai és furcsa, titokzatos játékosai játszmát nyertek: - Miközben az újratemetést szervező Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) sikerrel hárította az MSZMP teljes megjelenését a Hősök terén, néhányan azért mégiscsak odafurakodnak Nagy Imre ravatalához. Felbukkan Medgyessy, Pozsgay, Németh, Szűrös és még néhány, a közelmúltunkat befolyásoló sötét figurák közül. Arra, hogy a nemzet lássa és elutasítsa ezt a színjátékot, kevés az esély. A társadalom katarzist vár ettől a naptól, és ezt a katarzist június 16-án meg is kapja! A közvéleménynek fogalma sincs azokról a mocskos háttéralkukról, amelyek az újratemetést szükségszerűen széppé és konfliktusmentessé teszik. Kit érdekel egy olyan röplap, amely arra biztatja olvasóját, hogy a hivatalos szertartás után maradjon a Hősök terén, mert lesz egy másik megemlékezés. A magyar társadalom katarzist vár és akar, nem hőbörgést, a hivatalos ünneplés megkérdőjelezését.

Az embereket felzaklatja, felkavarja Orbán Viktor beszéde, amelyben olyan dolgok hangoznak el, mint az azt megelőző harminc-egynéhány évben soha. Orbán nem azt mondja, hogy fogják meg az emberek egymás kezét. Szabad választásokat követel, és az orosz csapatok azonnali kivonását.  Bármennyit változik is akkorra már a magyar közbeszéd, ezeknek a mondatoknak az elhangzásakor sokan úgy érezik, ennek nem lehet és nem lesz jó vége. Akkor Magyarországon még itt van a Szovjetunió Déli Hadseregcsoportjának sokezres kontingense, és még azok az ország irányítói, akik szerepet játszottak az 1956-os forradalom elárulásában, az azt követő megtorlásban. Sokan félnek, sokan örülnek, de senkit sem hagy hidegen a későbbi miniszterelnök beszéde.

Krassó György 89 júniusában, az újratemetés előtt néhány nappal tért haza. A „welcome party” Wichmann Tamás egykori kenus olimpiai bajnok vendéglőjének emeletén zajlik. A parti szó nyilván félrevisz. Gyuri ül egy kanapén és beszélget azokkal, akiket négy-öt éve nem látott. A rendezvénynek sokkal inkább meeting-hangulata van, mint házibuli jellege. Mert bár Gyuri nagy híve a házibuliknak (is), de az események alakulása nem teszi lehetővé az önfeledt esztelenkedést, részeg táncolást. Munkához kell látni, figyelmeztet Krassó, mert a várható rendszerváltást már elkezdték szétlopni. Gyuri váteszi alkat: - Nem sokkal később adott interjújában már arról beszél, hogy az egykori MSZMP és a demokratikus ellenzék néhány csoportja egyszer majd közösen fog osztozkodni a hatalmon. Az 56-os forradalom legfőbb értékei és követelései, vagyis a függetlenség, a munkás-önigazgatás, a demokratikus intézményrendszerek mind-mind elvesznek.

Mi, az Inconnu csoport tagjai, ekkor már perben és haragban állunk a fél világgal, leginkább korábbi ellenzéki barátainkkal. Kezdeményezésünk, hogy kopjafákat állítunk, ellenérzést szül a forradalom leverése utáni megtorlások áldozatait képviselő Történelmi Igazságtétel Bizottsága tagjaiban. Ráadásul a demokratikus ellenzékben is vannak olyanok, akik úgy érezik, hogy a 301-es parcellában felállításra kerülő „fogpiszkáló-erdő” nem méltó a kivégzettek végső nyughelyéhez. Itt szükséges két dolog miatt egy kis kitérőt tenni. Az egyik Krassó György személye, a másik a kopjafák ügye. Krassó György neve, ma már nagyon kevés olvasó számára hangzik, hangozhat ismerősként, pedig életműve alapján többet érdemelne. Krassó fiatal forradalmár, ott harcol 1956. október huszonharmadikán a Rádió ostrománál. Az ÁVH-sok aznap este elkapják. Ő a forradalom néhány nappal későbbi győzelmének köszönheti életben maradását. Ha nem győz a forradalom - az érvénybe lépett statárium miatt-, a rögtönítélő bíróság azonnal kivégezte volna, hiszen fegyverrel a zsebében kapják el. Miután kiszabadul, a forradalom alatt röplapot, újságot szerkeszt és nyomtat. A megtorlások során súlyos éveket kap ezért a tevékenységéért. A börtönévek után sem szakít elveivel, szamizdatkiadóként tartja fenn a forradalom emlékét.

Az Inconnu csoport elkötelezettsége a forradalommal kapcsolatban nagyrészt neki köszönhető. Megalkuvást nem tűrő, elveiért bármit vállaló, szellemes, pörgő, lóversenyező, csajozó, senkihez sem hasonlítható figura, igaz barátunk lesz Krassó. Az elhazudott rendszerváltás után pártot alapít. A Magyar Október Párt színes akcióval, radikalizmusával, könyörtelen antikommunizmusával hívja fel magára a figyelmet. De Krassó 1991-es halála után, a párt már nem képes magát újjászervezni. A másik kérdés a kopjafák ügye. Akkor, amikor a kopjafaállítás a 301-es parcellával kapcsolatban előbb ötlet szintjén megszületik, majd az emlékművek valóban elkészülnek, ez még nem elfogadott formája a halottakra emlékeztetésnek Magyarországon. A kopjafaállítás kárpátaljai és erdélyi temetkezési ceremóniák része. Itthon a rendszerváltás után, általunk terjed el e jelkép és motívum használata országos szinten.

Szóval 1989 júniusára megromlik a viszonyunk az újratemetést szervező egykori ellenzéki barátokkal. Ők - mint az évekkel később kiadott és publikált interjúikból kiderül-, mindent megtettek volna azért, hogy az Inconnu kopjafái ne kerüljenek ki a 301-es parcellába. Az, hogy erre nem volt semmiféle eszközük és lehetőségük, az akkori, „mindent lehet / semmit sem tudunk”  hangulatának köszönhető. Bár voltak jogszabályok és törvények, de ezek között voltak olyanok, amelyeknek nem lehetett vagy nem akartak az illetékesek érvényt szerezni. Ma nyilván könnyűszerrel megakadályozható lenne, hogy egy temetői parcellát úgymond kisajátítson magának egy képzőművészeti csoport. Akkor a 301-es parcella speciális helyzete, kevés jogi alapot biztosított a temető tulajdonosainak arra, hogy ellenünk a törvény szigorával fellépjen. Amikor néhány nappal az újratemetés előtti bejáráson valaki felvetette, hogy mégsem kellenének a kopjafák, akkor Molnár Tamás azt válaszolta: - Ha valaki meg akar bennünket akadályozni tervünk befejezésében, számolnia kell azzal, hogy a húsz tonna megfaragott fát - vagyis a 300 kopjafát-, a temető bejáratánál leborítjuk a pótkocsis teherautókról.

A TIB látja, hogy nem viccelünk. Az Inconnu annyira kiszámíthatatlan politikai gesztusok terén, hogy nem mernek ujjat húzni velünk. A konfliktus közöttünk egyre jobban elmélyül. Ha az okokat keresem arra, hogy húsz évvel később - akkori barátaim nagy része-, miért utasítja el a jelenlegi politikát, és miért sodródik a radikalizmus, a status quo elutasítása felé, akkor a nyolcvankilences konfliktus biztos az első helyek egyikén szerepel. De nem csak a kopjafák miatt érezzük rosszul magunkat! Amikor az újratemetés minden részlete nyilvánosságra kerül, akkor eldöntjük, hogy tartunk egy megemlékezést a hivatalos ceremónia után, amelyen felhívjuk a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek bennünket zavarnak az ünnepséggel, az újratemetéssel kapcsolatban. Talán közismert az a tény, hogy Nagy Erzsébet, a kivégzett miniszterelnök lánya is szembeszállt egy ponton az újratemetést szervező TIB-bel, és nem járul hozzá ahhoz, hogy Nagy Imrét máshova temessék, mint ahonnan néhány hónappal korábban kihantolták. Nagy Imre sírja így - a lánya bátor kiállásának köszönhetően-, ott marad a 301-es parcellában. (Az 1958. június 16-án kivégzettek és az ismeretlen forradalmár sírja a 300-as parcellában van. A két parcellát, később egyesítették, ma Nemzeti Pantheon a neve.)

Elkezdjük szervezést, röplapot nyomtattunk, tervezzük a beszédeket, és felvesszük a kapcsolatot a Szabad Európa rádiós barátunkkal, Zsille Zoltánnal, hogy nagyobb publicitást biztosítsunk az eseménynek. A terv az, hogy a hivatalos megemlékezésen osztogatjuk a röplapokat, maradásra biztatva a Hősök terén összegyűlt tömeget. De, - mint az írásom elején kiderült-, a Hősök terén nem vagyunk jelen, a televíziós közvetítést a Rádióban nézzük. Ez az Egyesült Államok akkori nagykövetének, Mark Palmernek köszönhető. Illegális demonstrációra készülünk 16-án reggel, abban a Nádor (korábban Münnich Ferenc) utcai lakásban, ahol évekkel korábban az illegális megemlékezéseket tartottuk és ahol a Londonból hazatért Krassó is megszállt. Egyszer csak csöngetnek. Az amerikai követség sofőrje az, arra kér bennünket, hogy menjünk vele, mert az USA nagykövete beszélni szeretne velünk. Beülünk az autóba négyen, ami a légvonalban kétszáz méterre lévő követségre visz bennünket. A könyvtárban ülünk le, és néhány perc múlva megérkezik Mark Palmer. Szemlátomást hiányzik belőle a korábban megszokott barátságos hangulat. Rövid bevezetés és helyzetértékelés után, gyakorlatilag ultimátumot ad nekünk: - Amennyiben megtartjuk a délutáni demonstrációt, akkor az Egyesült Államok kormánya leveszi rólunk a kezét, és nem tudja garantálni a védelmünket, ha az állambiztonság vagy a rendőrség emiatt eljárást indít ellenünk. Ehhez tudni kell, hogy a nagykövetség néhány munkatársával jó kapcsolatunk van, időnként együtt vacsorázunk. Az amerikaiakat legtöbbször az érdekeli, hogy mi a rendszer ellenségei hogyan élünk, milyen nehézségeink vannak, hogyan értékeljük a magyarországi helyzetet, mit gondolunk a világról, a Közép-Kelet-Európai térségről és az átalakulóban lévő Szovjetunióról.

A könyvtárszobában tapintható a feszültség. Krassó viszi a prímet, és vitatkozik Palmerrel. A nagykövet a nyugalom megőrzése, a temetés méltósága mellett érvel. A vita végén Palmer felajánlja azt, hogy ha eltekintünk a demonstráció megtartásától, akkor elintézi (sic!), hogy este a Magyar Televízióban Krassó György beszélhessen arról, miért nem tetszik neki (nekünk) az újratemetés. Miért baj az, ha az utódpárt képviselői megjelennek a ravatalnál? Miért érezzük úgy, hogy a Pesti srácokat, a forradalom egyszerű, névtelen hőseit ismét elárulják? A vita végül veszekedéssé és kiabálássá fajul. Palmer egyáltalán nem érti meg, hogy miért nem engedünk az álláspontunkból.  Egy ponton aztán feláll, és mérgesen kirohan a könyvtárszobából. Ott ülünk még egy darabig, mire rájövünk, hogy a diplomácia nyelvén ez a gesztus azt jelenti, hogy kész, vége, el lehet tolni a biciklit. Felállunk, és hazamegyünk.

Nem vagyunk feldobva. Újabb pofont kapunk. Az első a kopjafák elleni fellépés, majd jön az, hogy a csoport tagjait és Krassót meg sem hívják az újratemetésre, a 301-es parcellába. Abba a parcellába, ahol már áll az általunk gyűjtött pénzből, saját kezünkkel megfaragott és beásott 301 darab kopjafa. Mi hamarosan a rádióba megyünk nyilatkozni. Ott látjuk Mécs Imre és Orbán Viktor beszédét, látjuk a megemlékező hatalmas tömeget, a ravatalnál tisztelgő politikusokat, egykori barátainkat. Utána a rákoskeresztúri köztemető bejáratához megyünk, ahova éppen akkor érkeznek meg a meghívottak, a zártkörű ceremóniára. A bejáratnál Krassó magatehetetlenül vigyorog, és integet a temetésre nagy fekete autókon érkező ismerőseinek. Krassót sosem töri le, ha vesztésre áll, sőt. Derűsen mosolyog, barátkozik, beszélget a többi egyszerű emberrel, akik nem mehetnek be a temetőbe. Amikor vége lesz a szertartásnak és kinyitják a kapukat, együtt sétálunk be a 301-es parcellához. Addigra elkészül az a plakát, amely a néhány nappal korábban megszépített parcellát ábrázolja. A képet Bokros Péter készítette tizennegyedikén hajnalban. Szerettük volna, hogy olyan emlék készüljön a parcelláról, amilyen soha többé nem lesz. Néhány ezer példányban nyomtattuk ki és osztottuk szét a temetőbe érkezőknek. Az újratemetés dátuma van rajta, és egy Illyés idézet Az egy mondat a zsarnokságról című verséből: „... mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”

Este Krassó tényleg szerepel a tévében, természetesen nem a korábban ígért műsorsávban, hanem a kései vitaműsorban, a Zárórában. Mondhat bármit, beszéde súlytalan és hatástalan. Magyarország 1989. június 16-án este már csak megkönnyebbülni akar. A társadalom nagyobbik része örül annak, hogy túl van mártírjai nyugodt, konfliktus- és erőszakmentes újratemetésén. A kisebbik része is a nyugalomnak örül, és megkönnyebbülve zárja be marokfegyverét a fémdobozba. Aznap este sokan azt hiszik, Nagy Imrével együtt a bolsevizmust is sírba tették. Hatalmasat tévednek.”

Egy másik hiteles tanú, Bokros Péter a csoport egyik alapító tagja így emlékezik vissza ezekre az időkre: - „Krassó György szeretett volna egy külön megemlékezést tartani a Hősök terén, mert neki az volt a véleménye - ami egyébként az egész Inconnu csoporté is-, hogy Nagy Imrét a kommunisták azért temetik újra, mert ezzel saját bűneiket próbálják látványosan helyrehozni és eltusolni. Krassó lakásán röplapokat gyártunk, amikor váratlanul megjelenik az amerikai követség egyik alkalmazottja, és üvöltve közöli: - Krassó Úr! Ön holnap ezt a független megemlékezést nem rendezheti meg! A diplomata sarkon fordul és kimegy a szobából, mi meg meredten ültünk a helyünkön, és szinte egyszerre mondjuk ki az igazságot: - Csöbörből vödörbe kerültünk! Döbbenten tapasztaljuk azt, hogy az amerikaiak átvették az országban a hatalmat, ami persze, azóta is az övéké. Végül Krassóval megcsináljuk ezt a kis független megemlékezést, sőt a temetőbe is szervezünk csoportokat. Itt azonban kiderül, hogy a titkosszolgálat a temetőt teljesen lezárta, oda csak buszokkal lehet bemenni és azoknak, akik az ő embereik. Ezután mi, az Inconnu Csoport tagjai fel is függesztjük tevékenységünket.”

Akkori lelkiállapotunkra jól jellemző egy később felbukkanó Mészáros Béláné rendőr alezredes által aláírt III/III-as jelentés: „Molnár Tamás és Pálinkás Róbert az Inconnu csoport helyzetét értékelve arra a megállapításra jutottak, hogy jelenleg ők képezik az „ellenzék ellenzékét”! Az MDF és a Beszélősök sztárjai külföldi ösztöndíjakhoz és egyéb támogatásokhoz jutnak kapcsolataik révén, miközben ők a csicskások, akik nyomtatják az újságot, szenvednek, güriznek és elverik őket a rendőrök, ráadásul filléres gondokkal, mindennapos megélhetési problémákkal küzdenek. Értékelésük szerint a különböző ellenzéki szervezetek vezetői máris marakodnak a hatalomért: Kis János a kommunista párt megreformálását akarja, Demszky milliomos akar lenni, Kőszeg és Solt pedig a hatalomra tör. Ezért úgy vélik, hogy a „politikai pályát” egyelőre fel kellene adni, helyette a művészetben kellene boldogulni.” 

(folytatjuk)