A SZÉLMALOMHARCOS XIII. fejezet

A SZÉLMALOMHARCOS XIII. fejezet

  

A visszatérés éve 2001

Molnár Tamás életfilmje

Nem kedvelem a politikai kaméleonokat. Cseppet sem szeretem a Fideszt és a folyamatosan arculatot váltó Orbánt, de az MSZP – SZDSZ koalíció újabb visszatérésétől való félelem egyre jobban erősödik bennem. Régóta nincs már választható politikai pártom, de minden nyilvánvaló hibája ellenére, sokkal közelebb áll hozzám a magyar polgári középosztályt támogató, a Szent Koronát és a történelmi múltat megbecsülő, a konzervatív értékeket - legalább a felszínen- felvállaló FIDESZ, mint az ál-liberális hazaárulók vagy az újgazdag posztkommunisták. Megpróbálom legalább érzelmileg elaltatni és manipulálni magam. Ott integetek a tömeg soraiban a Dunán elhaladó Szent Koronának, lengetem a zászlót az Esztergom-párkányi Mária Valéria híd látványos átadásán. Aztán később ott feszengek az eklektikusságában is igen ronda Nemzeti Színház nyitóelőadásán, amikor Alföldi Róbert látványosan megcsúfolja Madách remekművét, Az ember tragédiáját.

A sok kétkedés ellenére, politikai visszatérésem igen egyszerűen kezdődik. Az Amnesty International Magyarországról szóló 2001. évi jelentését olvasva felkapom a fejem. Felháborít és dühít az a sok szemenszedett hazugság, amit az országra szórnak. Április elején írok egy lendületes cikket Állati embervédők címmel a Magyar Nemzetnek, amit azonnal leközölnek a lapban, sőt további írásokra buzdítanak. Néhány hét múlva behívat Liszkay Gábor és hosszasan elbeszélgetünk. A tulajdonos-főszerkesztő igen kedves velem. Tudom róla, hogy a Fideszes holdudvar segítségével szinte fillérekért szerezte meg a méltán nagyhírű lap tulajdonjogát. Látom, hogy a szerkesztőségben is sok régi pártkáder ügyködik, de kölcsönös szimpátia alapján azért mégis megállapodunk, hogy folytatom az újságírást. Családom hosszú évtizedek óta Magyar Nemzet olvasó - Molnár nagyapám már az „átkosban” előfizetője az újságnak-, ráadásul Lovas Pista is itt van a szerkesztőségben, úgyhogy örömmel vállalom a feladatot.

Júniustól aktívan bekapcsolódom a kibontakozó kampányba, havonta több cikkben támadom az internacionalista, balliberális oldal politikáját, amely minduntalan külföldre viszi az ország belső gondjait. A szeptemberi New York-i támadás során, több cikkben bírálom az Egyesült Államok globalista, birodalmi károkozását. Az utódpárt mellett legfőbb politikai ellenfelem mégis az SZDSZ, amely pártot a magyarságtól teljesen idegen gyökerűnek és érdekeltségűnek, ezért igen kártékony politikai képződménynek tartok. Egy nap megcsörren a telefonom. Tóth Gy. László, a miniszterelnök főtanácsadója keres, szeretne velem személyesen találkozni. Néhány nap múlva parlamenti dolgozószobájában fogad. Abban a szobában, melyben egykor Bibó István is dolgozott. Laci, a hajdani békéscsabai ellenzéki költő régóta ismer, már a kopjafák faragása során anyagilag támogat bennünket. Mielőtt leülnénk szobájába, a fülembe súgja, hogy jobb lenne, ha odakinn a folyosón beszélgetnénk. – Teljesen megőrültetek? – kérdezem. – Csaknem négy év kormányzás után sugdolództok saját irodáitokban? A jelekből ítélve azonnal látom, hogy nagy a baj. Közelről megtapasztaltam már az első kormány bukását, ezért igencsak meglep a Fidesz mostani dilettantizmusa. Laci egy civilekből álló szakértői csapatot szervez a kampány idejére, szeretné, ha segítenék. Természetesen igent mondok a megtisztelő felkérésre, így havonta egy-két alkalommal - társadalmi munkában- ismét bejárok a Parlamentbe. A miniszterelnökkel soha nem találkozom. Az igen változatos összetételű csoportban neves gazdasági szakemberek, egyetemi tanárok, média szakemberek és művészek elemzik az Orvbán-kabinet tevékenységét és a várható választási kilátásokat. Szinte mindannyian egyetértünk a polgári kormány elkövetkezendő bukásában, de elemzéseinkkel és ötleteinkkel már nem sokat tehetünk. Az önjáró Orbánt valószínűleg nem is érdeklik a mi civil tanácsaink.

Lacin keresztül kicsit jobban belelátok a kormányzati munkába. Azonnal észreveszem a kontraszelekció okozta hatalmas károkat, és a meglévő emberi és ideológiai törésvonalakat. A Fidesznek és legfőképpen Orbánnak tragikus a személyzeti politikája, ráadásul nincs semmiféle objektív visszacsatolása és kontrollja döntései következményeit illetően! Nem kell hozzá sok idő, hogy szembekerüljek a párt liberális szárnyával, a Schmidt Mária – Pokorni Zoltán – Deutsch Tamás – Várhegyi Attila tengellyel. Tudom, hogy Tóth Gy. Laci és Tellér Gyula (aki a „polgári arculat” kitalálója) szintén az SZDSZ felől érkeztek, de legalább idejekorán felismerték az egykori liberális ellenzék nemzetellenes politikáját. A fekete noteszába jegyzetelgető Kövér László, aki szintén állampárti emlőkön nevelkedett - az MSZMP Politikatudományi Intézetében dolgozott-, számomra kirakati álradikális csupán. Később Lovas István egyik KAIROSZ kiadó által szervezett könyvbemutatóján, Tőkéczki László a régi marxista egyetemi tanár - aki most éppen konzervatív főideológus-, szembesít antikommunizmusom tarthatatlanságával: - Tamás! Ha ennyire radikális elveket képviselsz, hamarosan azt veszed majd észre, hogy a politika utcájában mindenki szembejön veled! – mondja kissé gonoszkodva. - Nem baj! – válaszolom nyeglén. Nem veszem tudomásul, hogy elvszerűségem és makacs következetességem miatt, egyre több körülöttem az ellenség.

A legzűrösebb év 2002

Ismét fejest ugrok a politikába. Életemben soha nem látott zűrös esztendő következik. Csak címszavakban: - Rendszeresen publikálok a Magyar Nemzet hasábjain, az év során közel negyven vidéki településen tartok előadásokat, teljes erőből végigkampányolom az országgyűlési és önkormányzati választásokat. Szervezem és lelkesen támogatom a Polgári Körök országos mozgalmát, folyamatosan cikkeket írok és segítem a Dobos Attila által szerkesztett Nemzetőr újságot, néha a Demokratában is megjelennek az írásaim. Bokros Petivel újjáalakítjuk az Inconnu csoportot és vidéki nagyvárosokban országos vándorkiállításokat szervezünk. Szeptemberben Tóth Gy. Lászlóval együtt elindítom a Visegrádi Disputa rendezvénysorozatát, miközben közszereplőként beszállok a Lovas István vezette legendás Sajtóklub televíziós adásaiba. Ráadásul megjelenik első „hivatalos” - azaz nem szamizdat- kötetem, Spion bölcsei címmel. Az év végén, barátaimmal felavatjuk Krassó Gyuri emléktábláját, aztán cinikus módon megalakítjuk - a Soros Alapítvány mintájára-, a Párhuzamos Alapítványt, ami a civil társadalmi szervezetek működését hivatott elősegíteni. Természetesen mindezt a sok közéleti feladatot ingyen végzem, mindössze a Magyar Nemzet fizet némi csekélyke honoráriumot. (A frissen induló Nemzetőr laptól és a főszerkesztő Dobos Attilától nem fogadok el semmit.) Barátaim teljesen hülyének néznek, de nem bánom! Minden áron meg akarom akadályozni az MSZP-SZDSZ ismételt hatalomra kerülését. Imádom a reménytelen küzdelmeket, a szélmalomharcos ismét lóra száll!

Mielőtt részletesen felidézném saját történetemet, száguldjunk végig ennek a zűrös évnek a legemlékezetesebb belpolitikai eseményein. Kezdetben ott van az Orbán-Nastase paktum, amely után húszmillió román munkavállalóval riogat és fenyeget az ellenzék. Aztán a MIÉP kötődésű Grespik László városvezetőt, mindenféle komolyabb indok nélkül kirúgja Pintér Sándor belügyminiszter. Jön Kende botrányos Orbán kötete, majd Horn vitája a keresztény egyházakkal. Februárban megnyílik a Schmidt Mária által megálmodott Terror Háza, a választási kampány során elhangzik Kövér László elhíresült „köteles” beszéde. Tavasszal lezárul Szabadi Béla hűtlen kezelési ügye, elindul Medgyessy Péter lobbi ügye és kirobban az FKGP székház eladási botránya. Később az átláthatatlanul zavaros és piszkos Wermer ügy borzolja a kedélyeket. Egyre mocskosabb a kampány! A választásokon orrhosszal győz a kommunista utódpárt a FIDESZ előtt. Hatalmas tömegek előtt mond beszédeket Orbán (Testnevelési Egyetem, Kossuth tér, Dísz tér), de már nem tudja megfordítani az eredményt. Az utolsó napokban a vesztes FIDESZ, legalább 8 milliárd forintot szór szét a haverok, a slepp és a holdudvar tagjai között.

Medgyessy az új kormányfő, elindulnak a politikai tisztogatások és a személycserék. Az új kabinet eszement osztogatásba és fosztogatásba kezd. Július 4.-én Budaházy György társaival elzárja az Erzsébet hidat, különböző civil mozgalmak alakulnak a szavazatok újraszámlálása érdekében. A FIDESZ kezdetben támogatja, majd teljesen kifarol a kezdeményezés mögül. Később jön a vecsési számlagyár, a brutális móri bankrablás és a maffiózó Tasnádi Péter ügye. Aztán Keller László elszámoltatási kísérletei, a Millenáris Park körüli botrányok. Kiderül a miniszterelnökről, hogy volt 209-es számú állampárti ügynök, Pokorni lemond apja besúgó múltja miatt. Megalakul a múltfeltáró Mécs-bizottság, akik 190 átvizsgált személyből 11 ügynököt találnak. (Bogár László, Boros Imre, Fazekas Szabolcs, Járai Zsigmond, Kádár Béla, Martonyi János, Medgyessy Péter, Nógrádi László, Rabár Ferenc, Raffay Ernő, Sárossy László)  Közben minden idők legnagyobb árhulláma vonul le a Dunán. A Budapest TV jóvoltából, botrányos felvételek kerülnek elő a hídblokádról. Kerényi Imre irányításával a Polgári Körök tüntetést szerveznek az MTV székháza elé. Felfüggesztett börtönbüntetéssel lezárul Várhegyi Attila hűtlen kezelési ügye, aki az ítéletet követően lemond minden politikai tisztségéről. Újabb, most önkormányzati választási vereséget szenved a jobboldal. A bíróság megfosztja Torgyánt az elnöki címétől, Réti Miklós a kisgazdák új elnöke. Fellángolnak az Országimázs Központ körüli botrányok, erkölcsi megrovással lezárul a Tocsik ügy, miközben Baló György lesz az MTV új elnöke. Egyre mérgesedik az Orbán Viktor - Dávid Ibolya közötti politikai viszony, Balsai István kiválásával lassan széthullik az MDF. Az ügynökügyben érintett Paskai László bíboros helyett, a „szintén gyanús” Erdő Pétert nevezi ki a Vatikán. Nagy hazai értetlenség és elutasítás közepette, Kertész Imre Sorstalanság című kötete irodalmi Nobel díjban részesül.

Most térjünk vissza az én személyes történetemre. Tavasz van, a választások előtti hetekben javában dübörög a kampány. Van még némi remény, április 9.-én végre határozott és kemény beszédet mond Orbán a Testnevelési Főiskolán. Néhány nappal később a Kossuth téren már hatalmas, több százezres tömeg gyűlik össze, alig lehet a Bajcsy Zsilinszky körútról bejutni az Országház közelébe. Ott állok szemben a színpaddal a Földművelésügyi Minisztérium épületének sarkánál. A méltóságteljes tömeg akár a kiömlött víz, minden négyzetcentimétert elfoglal. Látom Orbán mögött Usztics Mátyást, Kovács (Kokó) Istvánt és Egerszegi Krisztinát. Látom a miniszterelnök arcán, hogy valósággal megretten a hatalmas tömeg láttán. Az emberek nem akarják elhinni a bukást, önfeledten éneklik Demjén Honfoglalás című melankolikus nótáját. Aztán mindenki hazaszállingózik. Aki nem teljesen párthű és vak, az már látja a vereség nyilvánvaló jeleit. Ez már a fájdalmas búcsúzás ideje.

A választási kudarcot követően ott vagyok a Dísz téren, nem akarom feladni a harcot, kitűnőnek tartom a Polgári körök elindításának gondolatát. Mussolini, Franco és Gömbös Gyula után, Csurka István építi fel ismét az alulról szerveződő civil mozgalmakat, vagyis a Magyar Út köröket az országban. Orbán lenyúlja az ötletet, hamarosan országszerte értékes és aktív civil szerveződések százai alakulnak. A koordinátornak kinevezett Hende Csabát felkeresem néhány ötlettel - hogyan lehetne kiteljesíteni és belső szellemi, gazdasági erővé alakítani a népmozgalmat-, de mereven elutasít. Az alamuszi és erőtlen Hende Csaba inkább fékez, mint gyorsít. A FIDESZ kontraszelektált politikusai láthatóan megrettennek a hirtelen felbukkanó új, civil háttérhatalomtól. Hiába szeretnénk néhányan valódi nemzeti érdekek és értékek mentén megszervezni az embereket, a hétköznapi pártérdekek minduntalan elgáncsolnak. Akkoriban külön frontokon harcolok még a Professzorok Batthyány Köréből Solymosi Frigyessel, a nemzeti radikalizmustól mélységesen irtózó szegedi kémikussal, a teljesen őrült, posztmodern utcaszínházi előadásokban tobzódó és hirtelen megvilágosodott Kerényi Imrével, és az ultrabalos – egykori maoista-, ráadásul Orbán-imádó Malgot Istvánnal, de ezek a küzdelmek már csak belterjes vakvágányok. A polgári körök lassú leépítése láttán, elszáll minden maradék bizodalmam Orbánnal kapcsolatban.

Közel Krassó egykori Fő utcai lakásához, Bokrossal sokat ücsörgünk a Batthyány téri Vásárcsarnok melletti sörözőben. Itt van a törzshelyünk, itt fogadjuk a barátainkat és ismerőseinket. Nem akarjuk elhinni a választási vereséget, miközben naponta szembesülünk azzal a rideg ténnyel, hogy maga a FIDESZ akadályozza leginkább a szavazatok újraszámlálását. Egyre inkább érezzük, hogy nem a baloldal nyerte meg, hanem mi, legfőképpen a jobboldal balfácán és tehetségtelen politikusai bukták el a választást. Nézzük a Duna túloldalán lévő Országházat és dühösen ismételgetjük: - A Parlament balra ment! A Parlament balra ment! Heteken keresztül, egész álló nap azon gondolkodunk, hogyan lehetne jól aláfűteni ennek az újra regnáló, átkozott posztkommunista rezsimnek. Végre megszületik az ötlet: - Építsük fel, alakítsuk újra az Inconnu csoportot, készítsünk plakátkiállítást a balliberális kormány sorozatos baklövéseiből. Demszky, Horn, Kóka, Kovács, Kuncze, Lendvai, Magyar, Medgyessy (D-209), Pethő és a többi idióta, elszabadult jómadár bőven ellát bennünket munícióval.

2002. május végén bemutatkozik az új csapat Kaposváron, ahol egy utcai installáció és performance keretében kifigurázzuk a lakájlelkű médiát. Később csatlakozik hozzánk Bognár József pécsi grafikus, Böjte Balázs fotós, Lestyán Kinga grafikus, „Magyar Ember” művésznéven egy fiatal tehetséges egyetemista, Rőczei György képzőművész tanár, Szlaukó László bőrszobrász, valamint az emigrációból hazatérő régi társunk Kovács (Kopács) Miklós. (Kovács egyébként a beszervezés elől menekült el évekkel ezelőtt itthonról!) A háttérből segít még bennünket Barcsik Géza solymári grafikus - aki később a Visegrádi Disputa reklámanyagait készíti-, valamint Székely Kornél a „Beszélő Plakátok” alkotója. Nagy érdeklődéssel figyel és távolról támogat még bennünket Szemadám György és Prutkay Péter festőművész, valamint régi szolnoki ismerősünk Menyhért László művészettörténész. Témánk van bőven, őszre összegyűlik közel nyolcvan darab színes és szellemes alkotás, amit októberben Szemadám György megnyitóját követően kiállítunk az óbudai Zichy-kastélyban. Kezdetben nem sokan tekintik meg a tárlatot, ám miután a Magyar Nemzet hosszas cikkben méltatja az anyagot, naponta kíváncsiskodó százak, sőt ezrek jönnek hozzánk látogatóba. Az óriási és nem várt siker láttán, hamarosan újabb kiállítást szervezünk a Magyarok Házában, majd országjáró turnéra indulunk, melynek során eljutunk Sopronba, Pécsre, Debrecenbe, Szegedre, Makóra, Törökszentmiklósra és Zalaegerszegre is. A Polgári Körök hatalmas örömmel és kitüntetett lelkesedéssel fogadják a cinikus és szarkasztikus humorú kiállításainkat.

(folytatjuk)