Meghalt Orosz Pista...

Orosz István


Sári



Orosz István Budapesten született, az ELTE bölcsészkarán szerzett tanári diplomát, majd 1976 és 1985 között parkgondozóként dolgozott. 1981 és 1985 között a szamizdat Beszélő alapító nyomdásza. 1988-ban családjával Nagy-Britanniába emigrál, ahonnan 2000-ben települ vissza Magyarországra.
Esszékötetei: A Westminster-modell, A „magyar kérdés”, A szellem helye, Dokumentumtörténet. Száműzetésben című interjúkötete szamizdatban jelent meg. Jelenleg Szentendrén él.

A most közreadott öt oldal – részletészlet a szerző Egy szem eper című regényéből, amely a rendszerváltás és az azt megelőző évtizedek sorstörténete.




1


A szeplős óvónőt Sárinak hívták és Péter a fogorvosnál került vele intim ismeretségbe, ahol kisegítő asszisztensként hetente kétszer dolgozott a lány. A foghúzás közben ugyanis Sári olyan odaadó erővel szorította magához Péter fejét, hogy a férfi szinte késleltetni óhajtotta volna az egész procedúrát. Jó szaga volt a lánynak, valami tejes babaszag, amibe enyhén belekeveredett hónaljának kipárolgása is, egyáltalán nem kellemetlenül, Péter csak nyugtatta volna tovább is a fejét az eleven párnák között, de Sári elhátrált a széktől és gyöngéden visszahelyezte Péter tarkóját a fogorvosi szék támlájára. Majd bátorító mosollyal nézett a férfira: – Ugye, hogy ki lehetett bírni? – Péter földagadt pofával bólogatott, s nyilván mosolyogni is próbált, de gyorsan fölhagyott arcizmai rendezésével, csak legyintett. – Igyon pálinkát, ha már kiállt a fájdalomcsillapító hatása – szólt még utána az ajtóból a lány, s mintha valami évődésféle bujkált volna a hangjában. – Az anyád – gondolta Péter –, fogunk mi még együtt pálinkázni.
És lőn. Sári ugyanis, afféle vadóc, paraszti szépség, azonnal hozzáment az első matrózlegényhez, aki végigtáncolta vele az éjszakát a hajóállomás kocsmájában, s az esküvőre Péteréket is meghívták. A falusi kultúrház olajos padlóján azután Péter is hozzásimulhatott Sári arányos idomaihoz, annyiszor, ahányszor jólesett, büntetlenül tánc közben. A lány zavarba ejtő magától értetődőséggel kínálta oda a testét, mintha az érintések semmit sem jelentenének. Ince, a matróz meg elég hamar berúgott ahhoz, hogy ne érdekelje a dolog különösebben. Tánc közben az is kiderült, hogy Sári éppen befejezte az óvónőképző szakközépiskolát és tanulni szeretne még, csak hát most közbejött ez a házasság – kacarászott zavartan. Péter furcsa többértelműséget látott a lány sötétlő, barnás szemeiben, aki úgy beszélt házasságáról, mint valami fura véletlenről, ami megesett vele, de aki már most, esküvője napján tudja, hogy ennél jóval többre vágyik.
– Nem volna kedvetek megtanulni bridzsezni? – húzta el a mézesmadzagot Péter Sári orra előtt, miután kiderült, hogy a lány szenvedélyesen szeret játszani. – Á, buta vagyok én ahhoz, azt mondják, nagyon bonyolult – mondta lebiggyedő ajakkal, miközben megszorította Péter vállát. Péter erre igazán belelendült, és fél óra múlva már úgy indultak hazafelé, hogy jövő hétvégére megbeszélték az első bridzspartit. Ince, az újdonsült férj csak bárgyún mosolyogva bólogatott.
Péter hamarosan azon kapta magát, alig várja, hogy mehessen Panniért az óvodába. Sári általában délutánonként dolgozott, s ilyenkor cseverészhettek öt-tíz percet, főként persze Panniról, de a közelgő bridzses estékről is. A lány szakasztott mása volt a tíz évvel korábbi Évának, ugyanolyan karcsú, ugyanolyan barna, ugyanolyan kacér, csak hozzá még vadítóan szeplős is! És ráadásul, ragyogó szemekkel itta Péter szavait. Nyilván az idősebb, tapasztalt férfit látta benne, aki diplomás, okos és – szemben a falusiakkal – még nem eresztett sörpocakot. Péter pedig lassan, észrevétlenül kiterjesztette Panni iránti rajongását Sárira is, ami igen könnyen megeshetett, hiszen nap mint nap együtt látta őket, és Panni is ragaszkodott Sárihoz. Ahogy ott öltöztették közösen a kislányt az óvoda asztalán, a kívülálló számára nyilvánvalóan egy családnak látszottak.
Ince meg háromhetes váltásokban hajózott a Dunán, így Sári meglehetős szabadon bánhatott az idejével, bár egyelőre az anyjánál laktak, s Rozi néni igyekezett kordában tartani a lányát, akiről néhány hét múlva viszont már letagadhatatlanul kiderült, hogy terhes. Ez azután teljesen szabadjára engedte Péter verbális energiáit. Lévén, hogy a lány fizikailag megközelíthetetlen állapotba került – Péter legalábbis így vélte, bár természetesen nem biztos, hogy igaza volt –, így Péter hatalmas energiákkal magyarázott neki mindenféléről, gátlástalanul, könyveket adott neki, kazettákat, és immár órák hosszat is képesek voltak tárgyalni a gyereknevelés szövevényes kérdéseit a Duna-parton sétálgatván, miközben Panni homokvárat épített vagy a sirályokat kergette.



2


Egyszer az óvodából hazafelé menet Panni megállt a sarki Krisztus-keresztnél és megkérdezte: – Apu, ki ez itt?
Péter komoly zavarba jött, legszívesebben meg se hallotta volna a kérdést, de a kislány kérdő, kíváncsi szeme elől nem lehetett kitérni. – Ez itt Jézus Krisztus – kezdett bele halkan, bizonytalanul, de Panni azonnal közbevágott: – És miért van itt? – Péter leült a kerékvető kőre a kereszt lábánál. – Azért, mert a keresztények tisztelik és emlékezni akarnak rá. – És mi keresztények vagyunk? – hangzott Panni megsemmisítő kérdése, három lépéses matt. Micsoda kérdés – gondolta Péter –, micsoda kérdés! Kétségbeesetten tekintett föl a keresztre, azután a maga számára is váratlanul a következőt mondta: – Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét. – Erre aztán Panni már nem kérdezett többet, hanem megnyugodva továbbugrált a hézagosan kövezett úton. Péter még ült ott egypár pillanatig, megdöbbenve attól, amit mondott, s ami oly nyilvánvalóan ellenkezett a tényekkel, s mégis, valamilyen értelemben oly nyilvánvalóan igaznak tűnt.
Péternek Krisztussal sosem volt semmi baja, csak a bibliával meg a papokkal, az Izsákot föláldozó Ábrahám történetét oly viszolyogtató átéléssel mesélő Laci bácsival. Templomba tehát nem jártak, sőt, Pannit még meg sem kereszteltették, abból kiindulva, hogy ha majd fölnő, eldönti maga, akarja-e ezt a misztikus szertartást vagy sem. Péter határozottan nem hitt a túlvilágban, a föltámadásban, egyetlen, megragadható, valahol trónoló Istenben, közben viszont lépten-nyomon belebotlott a transzcendencia nyilvánvaló jeleibe. Tarkovszkijba, Bahtyinba, az Ararátba, Grünewaldba, a strasbourgi katedrálisba, Bach muzsikájába. És akkor tessék, teljesen váratlanul, mintegy megmagyarázhatatlanul kibukik belőle ez a mondat: – Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét.
Este beállított Aladár azzal, hogy magánszeminárium indul Matyival, a filozófus most jött haza Heidelbergből, nincs állása – őt is kirúgták a Charta-aláírás miatt –, és szívesen beszélne nekik a lakásán Husserl fenomenológiájáról. Róla írta első könyvét – magyarázta Aladár legalább olyan izgatottan, mint amikor az aláírásívet hozta el Péterékhez a lakótelepi lakásba és nem hagyta Pannit aludni. Péter olvasott néhány dolgot Matyitól, az ő írásait is tiltott irodalomként terjesztették, maszatos másolatokon, egyike volt a Nyugaton is ismert magyar ’másként gondolkodóknak’, Lukács-tanítvány, de rendesen kiábrándulóban a mesterből meg a marxizmusból, Péter megörült a lehetőségnek. Annál is inkább, mert értelmiségi léte egyre elenyészőbbé soványult a Bank üdülő cseresznyése és rózsaágyásai, illetve a stencilgép tekerése között, jószerivel csupán a Panninak, illetve Sárinak nyújtott magyarázatok alkalmával botlott meghökkentő elméleti problémákba, amint azt a Krisztus-kereszt esete is világosan jelezte.



3


A stencilgép tekerése elképesztően idegesítő és idegölő munkának bizonyult, miután az első oldalak után elfogyott a Roneó festék. A gyatra minőségű magyar festék, amit a szállítóktól kaptak, alig hagyott nyomot a papíron, rengeteg selejtet gyártottak, míg Péter rájött, milyen hígítás mellett lehet nagyjából elfogadható eredményt elérni. Többször előfordult, hogy festékben úszott a dohányzóasztal az utcai szobában és mindenfelé benzingőz terjengett a lakásban, fél óra szellőztetéssel sem lehetett megszabadulni az árulkodó szagtól, mielőtt Panni hazajött, Péter állandóan attól rettegett, hogy a kislány egyszer megkérdezi: – Apu, mi ez a bűz?
Annával dolgoztak együtt reggel nyolctól délután kettőig, Péter tekert, Anna meg válogatta az összeragadt, selejtes lapokat, néha Éva is beállt, mikor éppen nem kellett tanítania, lassan, nagyon lassan gyűltek a kupacok a manzárd beépített rekeszeiben, miközben Péter észrevétlenül őszülni kezdett. Harmincéves korában. Sokáig persze meg se látta a vállig érő hajában föltünedező ezüstös szálakat, de egyszer Sára visongva mutatott rá a fejére: – Hát hiszen te őszülsz! – Péter elhűlten vizsgálta magát este a tükörben – a fenébe, tényleg őszülök! A szentségit.
Nagy kínlódások árán, de október végére azért elkészült az első szám. Egy egész hétvégén rakták össze hárman, zárt ajtók mögött, a gyerekeket eladták a nagyszülőknek. Hétfőn Péter átment komppal Zsoltihoz a Duna túlpartjára, hogy elkérje a kocsit, hosszasan töprengett, elárulja-e vajon, hogy mire kell, a végén úgy döntött, talán korai, várjuk meg, hogy reagálnak a hatóságok, felelőtlenség lenne Zsoltiékat mindjárt belekeverni, így is elég nagy kockázatot terhel rájuk. Annyit mondott csak, hogy valami igen fontos és veszélyes dologra kellene a Skoda, két napra, esetleg el is veszhet – nézett talányosan a mokány kőműves szemébe, aki hümmögött, hümmögött, de aztán nem kérdezett semmit, csak előkaparta a zsebéből a slusszkulcsot. – Hát te tudod – dörmögte a bajusza alatt –, biztos jó okod van rá, hogy ilyet kérj, de ha nekem elveszik a kocsim, akkor lőttek a melómnak, ezt azért tudjad. – Péter elszégyellte magát, talán még el is pirult, tudta ő nagyon jól, hogy nem lenne szabad ezt kérnie, de hát nem volt más választás, még mindig Zsoltiban bízott meg a legjobban.



4


Éva Bélával megbeszélte a szállítás időpontját, kedden délután Péter telerakta Zsolti piros Skodáját a Független 1 ezerkétszáz példányával, bedobozolva, pokrócokkal letakarva, és elindult Pest felé. Lassan hajtott, nehogy összeütközésbe kerüljön az út mentén leselkedő rendőrökkel, meg azért is, mert az autó bizony csúnya hangokat hallatott, tízévesnél is öregebben már elég rosszul bírta a megterhelést. – Hogy a fenébe tud Zsolti ezzel a tragaccsal dolgozni! – méltatlankodott Péter, és igen drukkolt, nehogy lerobbanjon, mert akkor aztán fuccs a Függetlennek.
De szerencsésen beért a város határában lévő parkolóba, ahol otthagyta a Skodát és beült egy moziba. A film valami távoli bolygón játszódott, ahol Farah Fawcett tündökölt és tiporta a robotok szívét egy elhagyatott űrbázison, mind a negyvenkét fogával. Péter nemigen tudta követni a történetet, alig várta már a film végét, hogy mehessen vissza az üres autóért, amit a megbeszélés szerint közben a szállítóknak ki kellett üríteniük. Ám amikor visszaért a kocsihoz, legnagyobb megdöbbenésére az autót sértetlenül találta, benne mind az ezerkétszáz példány Függetlennel, nem jött érte senki! Magyarország első, nyomdai úton sokszorosított ellenzéki, szamizdat lapja nem kell a kutyának sem! Péter magába roskadtan ült be a volán mögé, most aztán mi a szentség legyen? Lassan elindult hazafelé, a meglehetősen kilátástalan sötétségbe.
Két napba tellett, amíg Éván és Bélán keresztül tisztázni tudták a történteket, illetve a nemtörténteket, új időpont, új szállítás, ezúttal sikeres, de Péter követelte, hogy változtassanak a módszeren, legyen egy szállító, akivel személyesen találkozik, és személyesen meggyőződhet róla, hogy a Független jó kezekbe kerül. Nem azért güriznek több hónapig, hogy azután ebek harmincadjára kerüljön a lap – szentségelt Bélának, aki megértően bólogatott. Így lett azután Elemér, akivel a következő két évben rendszeresen találkoztak a szentendrei Görög Kancsóban, amíg Elemér le nem bukott.
Péter izgatottan várta, mikor tűnik föl Matyi szemináriumán a Független első száma. Egy hónapba is beletelt, mire sikerült szétosztani a példányokat, s december elején Aladár izgatottan lobogtatott végre öt példány Függetlent és ellentmondást nem tűrő módon megvetette velük – mondván, hogy ezzel támogatják az ellenzéket. Péter morgott valamit, hogy neki nem az ellenzéket, hanem a családját kell támogatnia, de aztán kényszeredetten megvásárolta a lapot, nehogy gyanúba keveredjen. Mert persze a fiúknak meg Matyinak esze ágában sem volt elárulni, hogy ő nyomtatja a Függetlent.
Nagy jóérzések kerítették hatalmába, miközben a többiek mohón falták az újság cikkeit. Érdemes hát kínlódni – gondolta –, van látszatja a dolognak. Hazafelé vett egy üveg olcsó pezsgőt és megitták Évával meg Annával a Független 1 sikeres megjelenése alkalmából. De egy hét múlva Lengyelországban katonai puccsal leverték a lengyel ellenzék mozgolódását és a Szolidaritás mozgalmat, december 13-án Jaruzelski tábornok került hatalomra, a szocializmus legvidámabb barakkja is elkomorult, Péter aggódva latolgatta Évával, most aztán mire számíthatnak?



http://www.napkut.hu/naput_2009/2009_04/086.htm


__________________________________________________

EGY RECENZIÓ


SNEÉ PÉTER

Orosz István: Egy szem eper
- történetdokumentum –
(Napkút Kiadó Bp. 2010)

Címét egy remekbe szabott, poétikus képtől kapta, amire e talányos műfajú regény épül. A hős epermintás gyerektakaróba göngyölve csempészi ki a kapuja előtt lesben álló BM-esek orra előtt stencilgépét, amin jó ideje készíti már az ország leghíresebb szamizdatját. Az öreg nyomtató ott és akkor a jövő letéteményese, a majdani szabadság előhírnöke és záloga. Sok év múltán, a történet zárásakor bukkan elő újra az eper, dísz helyett harapásra ingerlő gyümölcsként, ami egyszerre csillapítja a fizikai és szellemi éhet, valamint vigasztalja, támogatja a végsőkig elkeseredettet. Transzcendens bíztatásával szilárdan megalapozza a históriát, ugyanakkor némi kételyt támaszt égi zengzetek iránt süket olvasójában. Metafizikai derű nélküli közönséges motívum gyanánt bizarrul hat, föltűnőbb takarást ugyanis keresve sem találhatna a fogdmegek elől menekülő, a rikító eperszemek így a kelet-európai groteszk dicső hagyományát idézik. Misztikus jellegükre sokáig nem is vetül fény, a lélektelenül szikkadó, kietlen világban pedig az elbeszélés sem szárnyal, inkább sután botladozik.
Trabantként zötykölődő, füstölgő, minduntalan kifulladó előadása híven követi a korabeli szólásmódokat, a hatvanas-hetvenes évek divatos kisrealista prózáját. Mintha Fejes Endre, Kertész Ákos és társainak fénytelen írásait forgatnám, melyeket az igazság kimondásának reménye, hite nélkül, alibiként vetettek papírra. Az időugrás bevált, olajozottan működő dramaturgiai fogása keservesen emlékeztet a történeti előzmények fölmondásának muszfeladatára. Nincs mese, ha a regényírás egyik standard követelménye a több generációs múlt bemutatása, akkor nem takarítható meg a ténybeli alapozás. Egy fikciós témánál persze szabadon engedhető a fantázia, az elbeszélői tapasztalatok is bárhol átszínezhetik, fölélénkíthetik a személyesen nem, vagy csak részlegesen ismert régiséget, ott viszont, ahol a műfaji meghatározás szerint történetdokumentum következik, a valóság nyűge alatt roskadozik a képzelet, és mások - lehetőleg szociográfiai hitelességű – tanúságának kellene helytállnia minden kijelentésért, ami sajnos meghaladja kompetenciájukat. Az olvasó pedig csak bólogat minden egyes fordulatra, igen, bizonnyal így esett, mégsem képződik meg előtte a történet. Hogy elevenebbé tegye, csupán a saját élményeire hagyatkozhat – amennyiben akad olyan. És ha nem?
A szülök, barátok, szeretők emlékei nem pótolják a közvetlen benyomásokat, a teremtő képzelet működését, míg a szociográfiát a lejegyzés élteti, az irodalmat a megírás. Olvasói zavarom addig tart, ameddig az elbeszélő saját meséjébe nem kezd. Hezitálásomnak egyszeriben vége szakad, érintettsége immár nem kétséges előttem. Amint töpreng, cselekszik, dönt és változtat, históriája élményszerű és irodalmi jellegű. E váltás az orosz részképzés epizódjánál következik be. Egyszeriben átérzem, amire korábban csak illusztrációként tekintettem. Megaláztatásai során együtt szorongok hősével, és vele csodálkozom az Ararátra is, elbűvölten a sárba tipró valóság és a meseszerű transzcendencia együttesétől, ami számomra is Tarkovszkij filmjeiben (illetve apja verseiben) ölt művészi tökélyű formát.
Föltűnik ugyanakkor, hogy e mű alkotója látványosan szakít a bevett memoárírói gyakorlattal. Általában jellemző a gyermekkori emlékek túlsúlya, nemegyszer kevesebbet foglalkoznak a felnőtt évekkel, mint a kezdetekkel. Az Egy szem eper viszont hamar, terjedelme egynegyedénél leszámol az ifjúkori botlásokkal, hogy azután már csak a tapasztalt, érett ember krónikáját részletezze. Az elbeszélés technikája is magabiztosabbá válik, az olvasó tehát könnyű szívvel int búcsút az egymással feleselő apa-anya-hős triónak, melynek elnémulása jelentősen csökkenti az egyébként nehezen indokolható redundanciát. Az apa szólamának bajosan értelmezhető kurziválása sem nyugtalanít többé. A mainapság kötelező szöveglopás is csak egyetlen szerző munkájára korlátozódik, a Szász Bélától vett idézetek pedig helyükön állnak, szerepeltetésük ellen nem emelhetek kifogást.
Az elbeszélés sajnos nem emelkedik egyenletesen, a történet körforgása azonban dramaturgiai funkcióval bír, a helyzet kilátástalanságát és a hős küzdelmének várható bukását nyomatékosítja. Mert akármihez lásson is hazánk self-made man-je, igyekezete eredménytelen marad. Arany helyett homokba markol, a remélt siker kisiklik markából. Noha sorsa súlyosan elmarasztalás, kemény ítélet a máról, irodalmi értelemben mégsem eléggé alátámasztott. A mesét éppen az életrajzi tények sorolása gátolja tanulságos korképének kibontakozásában, mivel elütnek egymástól a valóság és a víziót hitelesítésének kritériumai. Egy irodalmi hős kétlakisága például fenntartást kelt: talán nem is a kikerülhetetlen vég nyomasztja, csupán izgágasága sodorja bajba. Mindig ott nyüzsög, ahol „nem kéne”, ahol törekvése meghiúsul. Személyes döntései e képzetes térben indokolatlanok. A valóságban persze azonnal rávágnám a válasz: sejtem, miért fut el és minek tér vissza rögeszmésen, önvitáiról, belső késztetéseiről azonban kevesebbet és nem elég nyomatékosat olvasok, semhogy berzenkedés nélkül fogadjam döntéseit. Vajon mit tarthatnak felőle a hely- és korismerettel nem bíró idegenek, a lehetséges jövőbeni olvasók? Megrendülésemben saját tapasztalataim támogatnak, de kizárólag a szövegben foglaltak segítségével átélhető-e a sorsa?
A motívumok kibontását, a fordulatok részletes megokolását többnyire a szenvedély tobzódása pótolná. Nőben itt csakugyan nincs hiány! Valamennyi fejezet róluk kapta nevét, e sok szerető, múzsa és boszorka szinte már túlzásnak hat. Korántsem a napi életvitelben, csupán a művet tekintve! Írástechnikailag és a befogadók szempontjából egyaránt célszerűbbnek tűnt volna seregüket néhány figurára korlátozni, hogy kezelhetőbbek, vonásaik pedig karakterisztikusabbak legyenek. A hős érzelmei sem forgácsolódnának annyira szét, hiábavaló vágyakozása, gyötrő kielégületlensége, ismétlődő frusztrációja is szembeötlőbb volna. Noha tisztelettel adózom férfiúi potenciájának, napi szex-gyakorlata bágyasztóan hat. Heréje ürülésének ütemére belőlem is kifogy a kíváncsiság. Egyre kevésbé érdekel, kivel bújik ágyba, és miként teljesít, konfigurációinak ismétlődése ugyanis egyetlen új vonással sem gazdagítja portréját. Ráadásul a nemi testgyakorlatok dús, részletekbe menő ábrázolása súlyos erkölcsi dilemmát vet föl. Noha bensőnk megismeréséhez nélkülözhetetlen az ösztönök munkájának számbavétele, és egyetemes tudásunknak tesz szolgálatot, aki megnyitja intimszféráját a nyilvánosság előtt, erre csak és kizárólag önmaga vonatkozásában jogosult. Egyikünknek sincs fölhatalmazása hajdani partnerei személyes titkainak kiteregetésére. Nem tartozik az olvasóra, hogy a harmadik fél mit kíván, hogyan és hányszor élvez, milyen testi hibák csúfítják. (Alighanem ezért mismásolták el a régiek úgy e téma kibontását, noha pontos kifejezésekkel bírhattak arra nézve, mit akarnak és miként, lovagiasan óvták volna kedvesüket.)
Ott a bibi, hogy e tilalom betartásával nemigen mutatható be más az önkielégítésen felül. Az elbeszélő tehát intimpistáskodásra kényszerül, korántsem mindegy viszont, hogy milyen közegben! A fikció jószerivel bármit megenged, az ottani társak még akkor is a képzelet szülöttei, ha gyanítható, hogy alkotójuk modell után dolgozott. Az Egy szem eper azonban kulcsregény egy kis országban, ahol minimum ezer ember véli tudni: ki kicsoda, és ahol szinte elkerülhetetlen az azonosítással járó kellemetlenség. Az olvasó figyelmét ez eltereli az irodalmi értékekről, félresiklatja a fogadtatást, és kiélezi a műfaji dilemmákat. A történetdokumentum óhatatlanul az igazolt tapasztalati valósághoz tapad, azt misztifikálja, regényesíti, és teszi még hozzáférhetetlenebbé. Továbbá az elbeszélővel ellentétes szellemi mozgásra késztet, míg ő sifríroz, addig az olvasó indíttatva érzi magát a desifrírozásra. Így azután meghiúsul a rejtegető-feltáró szándék és a közönség félrevezettetik. Mert hiába az álnév, a megfeleltethető személyek sohasem teljesen azok, akiknek látszanak, miként a szituációk is elváltoznak, átalakulnak. Ha valahol, itt csakugyan érvényes a „költő hazudj, de rajt ne kapjanak!” bíztatása, egyszersmind fenyegetése.
A történet előrehaladásával a regény sodrása egyre erősebb, magával ragad, és talán ennek köszönhető, hogy olyan váratlanul ér hősének összeomlása. Jóllehet másról sem esett szó korábban, mint a közelgő csődről, már annyi kört tett meg, hogy rutinosabbnak véltem annál, hogy elbukhatna. Hirtelen kifulladásával jócskán meglep. Miért pont ott és akkor fogy ki belőle a szusz? Amit a napi életben kétkedés nélkül fogadok, annak okát sehogy sem lelem a regényben. Akárhány öngyilkossági kísérletéről olvastam is, előkészítetlennek találom beroskadását. Nem az, mégis annak látom! Hiányolom az utolsó órák históriáját, melynek elmondásával fukarkodik az elbeszélő, aki korábban szinte semmit nem bízott képzeletemre, most pedig teljesen reá hagyatkozna.
Ha ez a végső széthullás elbeszélés-technikai jele, illenék figyelmeztetnie, akár számba is rághatná: vigyázz, dörömböl a végzet! A történetmondás elnémulásában, az indoklás null-pontján robban be a már korábban is föl-fölsejlő, de mindannyiszor háttérben húzódó transzcendencia. Dacára presbiter elődeinek és saját konfirmálásának, a hős eddig kevés jelét adta valóságon túli reménységének, kapkodásának egy gondviselő keze után. A beavatatlan olvasó pedig váltig racionalizálhat, találgatva, hogy önpusztítási kísérleteinek sikertelensége érlelte-e meg a misztikus fordulatot, ami olyan beszédesen egybeesik a küldetéstudatában bekövetkezettel. Ameddig életét - atyai példa nyomán - a kommunista zsarnokság elleni küzdelemnek szentelte, jórészt mentesült a kétségektől (legföljebb célkijelölésének szabadságán vagy átörökítettségén tépelődhetett), mihelyst azonban megfosztják feladatának bevégzésétől, nem tud mihez kezdeni magával. Korábban másoktól függött, mára egyedül maradt. Társai cserbenhagyták, úgy érzi: senkinek sincs szüksége rá. Felesége elvált, gyermeke felnőtt, minden érzelmi szál elszakadt. Ugyanakkor egy fura dichotómia is jelentkezik: semmivé foszlik küldetése, a küldő eszméje viszont átalakul és körvonalazódik.
Egy közösségből kiszakadó leginkább annak révén születhet újjá, ha csinál valamit. A transzcendens betörésekor a hős is munkához lát, egy Kantról szóló szakmunka fordításába kezd, ami világos utalás arra, hogy a vélelmezett önelbeszélés dacára különbözik a mesélő figurájától. „Eprészésének” további fontos következménye az elbeszélés radikális átformálódása a rendképzet fölbukkanása nyomán. Kísért a boldog vég, helyükre kerülhetnek a dolgok. Némi túlzással küszöbön a megváltás. Az egzisztenciális pokol egy reménybeli mennyország előképévé alakul, a hőst elismerik, megszeretik, mindaz bekövetkezik tehát, amire korábban hiába áhított, és aminek helyi képtelenségéről az elbeszélő közel 460 oldalon keresztül győzködött.
A fejbe csapott olvasó pedig bambaságában nem tudja mire vélni e csodát, amiről tanulta ugyan, hogy lényege szerint megmagyarázhatatlan, de irodalmi gyakorlata szerint mégis bizakodik valamilyen magyarázatban, és a prózai konvenciókhoz fordul segítségért: valamelyest tegyék hihetővé a hihetetlent. Önjáró szűkös agyával ugyanis képtelen elfogadni a közönséges földrajzi helyváltoztatás dimenzionális következményét. Pedig kész lenne fejet hajtani az angol társadalom nagysága előtt, sajátos magyar kondicionáltsága folytán azonban alkalmatlannak bizonyul rá. Miközben nyálát csorgatva sóvárog föltételezett életlehetőségei után, gyanakodva tekint a messzi Albionba: csakugyan annyira tökéletes, hogy a Paradicsom előzeteseként gyönyörködhetne benne?
A sejtelmeire cáfoló happy end megajándékozza egy régóta hiányolt színfolttal is: végre belekóstolhat az esszébe! Hőséről kénytelen volt becsületszóra elhinni, hogy „jó fej”, csupán képességeinek számára kevésbé izgalmas vonásaival ismerkedhetett meg: szexuális potenciáljával, valamint sorozatban készített, elnagyolt történeti áttekintéseivel, és most meggyőződhet arról, korántsem oktalanul vágyik a megbecsülésre. Az elbeszélő vajon miért nem érdemesített már korábban is néhány – lehetőleg minél több – lényeglátó megjegyzésre? Pedig a XX. század prózája igazán nem szűkölködik esszéregényekben!
A ránk törő boldog vég miatti riadalmon valamelyest enyhít a keretező szülői monológok újabb sora. A megváltozott környezetben szavuk gördülékenyebb, jelentős nóvummal mégsem szolgálnak, inkább a generációs ismétlődésre figyelmeztetnek, ami kevéssé emlékeztet a szépirodalmi hagyományokra. Az Egy szem eper folytatja a „bevezetés a szépirodalomba” jellegű munkák sorát, a kor atmoszférájához igazodik tehát. Ott táncol a múzsák kapujában, mintha szerzője nem tudná eldönteni, beljebb lépve meséjével élvezetet és megrendülést okozzon-e, vagy maradjon a tények gyanánt őrizgetett fikcióknál, és érje be annyival, hogy muníciót kínál a történészhallgatók szakdolgozatához. A csoda képében elősomolygó ihlet diszkrét segélyével pedig e történetdokumentum fából vaskarikája már szépen gurul.


http://atonkszelen.blogspot.com/search?updated-max=2010-12-09T06%3A45%3A00%2B01%3A00&max-results=1