BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE
ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA
SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK
A
kevély
Csokonai Vitéz
Mihály
Nézd csak azt,
ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s
útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a
többiek felett,
Öblös vitorlája
hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt
valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé
büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz
senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő
volna ember a világban.
Sajnálja a
főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle
testvér főld porait.
Sőt büszke
lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért
veszi crisisére;
Hogy amely
levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének
színi ugyanazt kell. -
Emberek! vagy
hérók légyetek s istenek,
Ha
kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek
vélünk emberecskék ti is,
Így több
becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy
balgatagság, csak embernek lenni,
Mégis a hasonló
embert fel sem venni!
S azzal, hogy
valaki másikat megvetett,
Azzal
pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan
dögpárának langja,
Mint a lidérc,
melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti,
elrepűl előle,
S azt szokta
kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen
kényes természeti,
S magát
megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki
mindent odavét oktalanúl?
Őtet is megveti
minden: s kárán tanúl. -
A kevélység
csupán a bolondnak gondja;
Úgy van! mert a
kevély a világ bolondja.
Hát a világnak
Ily bolondja sok van-é? -
Hogyne! sőt a
világ az Ily bolondoké:
Sőt már a
kevélyek oly nagy számmal vannak,
Hogy aki nem
kevély, már azt tartják annak.
Tarka
luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből
támadt fényes buborékok!
Lám a nemes
ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba
tökök fenn úszkálnak.
*
Kásler
Árpád védelmében
akit OTP-Csányi megfenyegetett !!!
Itt az idő emberek! Egy jó ügyért!
*
Sej
lagzi, lagzi, lagzi, lagzi, lakodalom,
Nálunk is lesz, de sej-haj, ha én azt akarom.
Levágatom, de sej-haj a rozmaring erdőt,
Sej, verje meg az Isten a hűtlen szeretőt.
*
Hej lakodalom, nincsen semmi bajom
Odavan a leányságom
Egész nyáron nem kerestem egyebet
Lábujjamról hajtogattam a legyet
Özvegyasszony vagyok, szemelem a magot
Minden este a kocsmába mulatok
Haragusznak rám az egész cigányok
Miből ettem, miből ittam a nyáron
Hej lakodalom, nincsen semmi bajom
Odavan a leányságom
Megfőtt már a gyenge borjúvacsora
Sört is innék, bort is innék, ha vóna
Jaj, Istenem, de jó (vót), éppen nekem való (vót)
Jaj, Istenem, éppen nekem való vót
*
Lakodalom sokadalom
Nincsen akkor beteg asszony
Aratás meg a kapálás
Akkor van a nagy jajgatás
Házasodjál meg te Pista
Feleséged lesz Anniska
Jaj Anniska olyan tiszta
A fazekat ki se mossa
Kenyeret is jól tud sütni
Hétszer keleszt kovászt neki
Ötször-hatszor begyújt neki
Mégis sültelen kiszedi
Fölkel reggel nyolc órakor
Feje olyan mint a bokor
Keze nem fog a mocsoktól
Szeme nem lát a csipától
A fejébe olyan tetű
Mint egy ... kesztyű
A szemébe olyan csipa
Mint egy kétkrajcáros pipa
*
Bogdán
István
Régi
magyar mulatságok
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat,
Fujja felszél a nyomunkat.
Arany János a Hunor-Magyar mondát feldolgozó „Rege
a csodaszarvasról” című költeményének e versszakában a magyar ősidők lakodalmi
emlékét idézi: a rablóházasság-ot. – A monda egy nemzet eredetét vezeti vissza
arra az erőszakos cselekedetre, amelyet a nomád életforma, a primitív
társadalmi rend még természetesnek tartott. S kényszerű helyzetben a rablás
által elkövetett sértésért elégtételt: fejváltság-ot adott, mire a felek
kibékültek.
Fejlettebb társadalmi rendben az elégtétel a sértés
elé került, s lett belőle békés jogügylet: nővásár. – A honfoglalás előtt
eleinknél a nő vételára, a kalim több-kevesebb ló volt. A nővásár emlékét
egyébként nemcsak a vevő legényből lett vőlegény, árból lett ara és eladó leány
szavaink tartották fenn, hanem a lakodalommal kapcsolatos és a menyét, vagyis
asszony szóból alakult menyasszony, menyegző, menyecske szavaink is.
A nőrablásról azonban a letelepülés után sem
szoktak még le őseink. – I. István király dekrétuma 2. könyvének 25.
fejezetében így rendelkezett:
„Ha vitézek közül rút szemérmetlen valamely leányt,
az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy
adja vissza a leányt a szülőknek, … és a rabló tíz tinóval fizessen a
rablásért, jóllehet aztán mégis megbékéljen a leány szüleivel.”
A nő vételárából viszont, következő fejlődési
fokon, nyugati hatásra kifejlődött a hitbér, amelynek kifizetésekor az atyai
hatalom a nőt a férjnek forma szerint átadta, és az asszony fejével felelt
urához való hűségéért.
Jó száz évvel később aztán, Kálmán király új – az
egyházi szertartást kötelezővé tevő és a nő önrendelkezési jogát elismerő –
formát vezetett be dekrétuma 2. könyvének 15. fejezetével:
„Minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap
jelenlétében, alkalmas tanú szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és
mind a két fél megegyezésével menjen végbe, máskülönben nem házasság.”
Az eljegyzésnek „valami jele” az úri rendnél a
gyűrű volt, amelyet – pogány római hagyományból más népeknél is – a bal kéz
negyedik ujján viseltek, mivel azon „a szívhez vezető ér van”.
Az egyház a házasságkötéskor jobb kézre tette át a
gyűrűt, és ezzel az megszűnt szerződéskötési eszköz lenni, a szerződést pedig,
kizárólag a két félre korlátozva a házasságkötési szertartásba emelte, ezzel
pedig feleslegessé tette – de nem tilalmazta az „eljegyzést”.
Így aztán a XIII. századra kialakult házasodási
ceremónia két fő részből állott: az ősi, pogány elemekből táplálkozó, a
nőrablás, illetve a nővásár emlékét fenntartó eljegyzésből: a kézfogó-ból és az
egyházi szertartásból: az esküvő-ből, amelyek együttesét lakodalom-nak
nevezzük, mert lakmározással, mulatozással ünnepelték meg a jelentős eseményt.
Legrégibb lakodalmi emlékünk IV. Béla király Béla
fiának, Ottó brandenburgi őrgróf leányával, Kunigundával kötött házasságáról szól,
amelyet 1264. október 25-én Bécs közelében, szabad mezőn, sátortáborban
tartottak meg. A lakodalmat a menyasszony nagybátyja, Otakár cseh király
rendezte. A krónikás többek között így emlékezett meg az eseményről:
„Béla király Otakár királlyal… elrendezték a
hitbért, minek utána misére mentek, hol az ifjú párt ünnepélyesen összeadták. A
vőlegény, Béla herceg menyasszonya fejére arany koszorút tett, amelyet magyar
szokás szerint egy főúr kivont karddal nyomban levett… A nászlakomán
marhapecsenyét és mindenféle vadat, meg halat szolgáltak fel, dob és
trombitaszó között. A lakomát lovagi torna követte.”
A magyar szokásnak nevezett karddal való
koszorúlevétel emlékeztető a menyasszony számára: úgy viselje magát a
házasságában, hogy ha azt bemocskolja, kard lesz a fején. – Lehet, hogy ez
időben már csak szimbólum, de az első királyaink korában még élő jog volt: a
férj megölhette hűtlen feleségét.
Történeti emlékeinket azonban legkorábban csak a
XVII. századból és az úri rend életéből ismerjük olyan mértékben, hogy átfogó
képet rajzolhassunk a lakodalmi szokáskörről. Ám századunkban is élő
szokásokkal való egyezése alapján nagyon valószínű, hogy a középkorban sem tért
el különösképpen.
A lakodalmat, természetesen, sok minden megelőzte.
Elsősorban a párválasztás. – Általában a szülők határozták meg, hogy fiuk kit
vegyen el. Majd a leány szüleinél „alattomban megjáratták” a dolgot. Kedvező
esetben aztán „napot tettek”, mikor mehetnek „kisasszonylátásra”.
Az ifjú férfi rokona társaságában indult
leánynéző-be. Ha nem ismerték őt régebbről, látogatása után néhány nappal a
leány apja két férfi rokonát elküldte az ifjúhoz háztűznéző-be. Ha jó
eredménnyel járt, megbeszélték a dolgot, a leánynak azonban szabad választása
volt: vagy elfogadta a kérőt, vagy nem.
Ha igent mondott, megüzenték. Az ifjú családjának
legtekintélyesebb tagja kérte meg a leányt, és beszélte meg a kézfogó napját a
leány szüleivel. A kézfogón ünnepélyesen „kikérte” a kisasszonyt. A szülők
ismételten megkérdezték leányuk véleményét. Ha a válasz igenlő volt, „átadták”,
mire a fiatalok kezet fogtak. Aztán a leány visszavonult, s az ifjú két rokona
bevitte hozzá a gyűrűjét, a leány pedig díszes keszkenőre: a jegykendő-re húzva
kiküldte velök a magáét. Utána lakoma és tánc következett.
A lakodalom napját közösen állapították meg. Ennek
azonban nagy a sora, mert ahogyan Petneházy István írta 1504-ben kelt
levelében:
„Az menyegző sok pénzzel jár.”
Kellett bőven, különben úgy mondták: „Káposzta,
leves, fogd a kezem, vezess.” – Thurzó Borbála menyegzőjére pl. 1612-ben három
uradalom, kb. 30 falu jobbágyaira a következő szolgáltatásokat vetették ki:
„Pénzt az konyhára és fűszerszámokra 1500 forintot.
40 ökröt, 19 bikát és tehenet, 140 borjút, 350 bárányt, 200 disznót és
malaczot, 16 egész szalonnát, szarvast, vaddisznót, mennyit az Isten adni fog,
30 darab bölényt, 30 őzet, 200 nyulat, 600 császármadarat és fogolyt, 400
ludat, 400 kappant, 1000 tyúkot; 6000 tojást, 1500 halat, 2500 pisztrángot, 15
rakás potykát, 60 nagyobb, 120 kisebb csukát. 400 köböl zabot, szénát 75
szekérrel.”
Mindkét háznál megkezdődtek az előkészületek. A
vőlegény valamelyik tekintélyes rokonát felkérte násznagy-nak, barátai közül
vőfély-t, nőrokonai közül pedig nászoló asszony-t és nászoló kisasszony-okat
választott. A menyasszony apja rokonai, barátai közül főgazdá-t és algazdá-kat
szemelt ki a lakodalom ceremóniájának lebonyolítására. Aztán elküldték a
meghívókat, rokonoknak, barátoknak, a főuraknál még a városoknak, megyéknek is,
akiket követek képviseltek a lakodalomban.
Néhány nappal a lakodalom előtt aztán a vőlegény
elindult násznép-ével, lóháton, kocsin, sokszor napokig utazva a menyasszony
lakodalmas házához: a palotához vagy a kertben készített hatalmas színhez.
Megszabott rendben vonult be a násznép. A násznagy,
felköszöntve a háziakat, ünnepélyes beszéddel kikérte, a főgazda pedig,
hasonlóan válaszolva, az örömszülő-k nevében kiadta a leányt. Ezután a
templomba vagy a kastély kápolnájába vonultak az esküvői szertartásra.
Visszatérvén a lakodalmas házhoz, asztalhoz telepedtek.
Az ülés rendjét a főgazda szabta meg, aranyos pálcájával dirigálva, a főhelyre
azonban mindig az új pár került. A karzatra telepített muzsikusok megkezdték
munkájukat. Az étekfogó-k sorra hordták az ételeket. A pohárnok-ok minden fogás
után töltötték a bort. A zöld botos algazdák vigyáztak arra, hogy senkinél
fogyatkozás ne legyen. A menyasszony azonban nem evett, nem ivott. A
felköszöntők persze nem maradtak el. – A lakomát elköltvén pedig táncra
kerekedtek.
Ezalatt a menyasszonyt más helyiségben tiszta
fehérbe öltöztették, haját kifonták, hátára eresztették, pántlikával
felcifrázták, fejére a gyöngyös korona-koszorú helyébe virágkoszorút tettek, és
aztán – de folytassuk talán Apor Péter az „Erdély változásai” című, 1736-ban
befejezett művének a szavaival: „[Akkoron] kezdték az menyasszony tánczát. Az
menyasszonyt osztották az násznagynak, ki is kettőt-hármat kerülvén vele,
[apjától, anyjától, atyafiaitól] elbúcsúztatta, … aztán a menyasszonyt a vőfély
kezére adta… Mikoron az harmadik tánczot járták, … az menyasszonyt az vőlegény
hálóházába bévitték… Aztán a vőfély az kardját kivonta és karddal az
menyasszony fejéről az koszorút lemetszette… Az lakodalmas helyre az
visszament, … az nyoszolyó kisasszonyokkal hármat-négyet fordult, aztán az
kardból az koszorút az földre tette és azt négygyé vágta, jelentvén, hogy már
vége vagyon a menyasszony lányságának; aztán egymástól jó éjszakát vettenek.”
Hajnal felé járt az idő, így másnap délben
reggeliztek. Meleg mézes bor volt az első fogás. Előtte azonban az ifjú férj
reggeli ajándékkal kedveskedett asszonyának. Utána táncoltak ebédig, majd
ropták tovább a táncot éjfélig.
Harmadnap reggel kocsira rakták a menyasszony
kelengyé-jét, és az új házasok hazaindultak. Otthon még három napig vígan
laktak, mulattak. Aztán a vendégek hazaszéledtek.
S hogy az alább való úri lakodalom, vagy akár a
polgár, akár a jobbágy lakodalma hasonló fundamentumon állott, ha pompában
különbözött is, azt nemcsak Apor erősíti meg, hanem a még századunk elején is
szokásos népi lakodalmak. Sőt, ezek ceremóniája – mely olyan változatos
gazdagságban virágzott, hogy valamennyit ismertetni lehetetlen – sokkal több
ősi emléket őrzött meg: jogszokás-maradványokat és vallási hiedelmeket: jóslást
és bűbájt, melynek célja az új pár és vele két nemzetség összekapcsolása,
jövendőjük, boldogságuk biztosítása volt.
Míg az úri rend, érthetően, más vidékről nősült –
ún. exogám házasságot kötött –, a föld népe, ugyancsak érthetően, egy faluból –
házassága endogám volt, még a jobbágyság megszűnte után is.
Náluk is, mint az uraknál, a szülői hatalom
választott párt, többnyire vagyoni szempontok szerint. Öregasszonyok
puhatolózása készítette elő a lánynézést, amikor is a legény egy férfi
rokonával ellátogatott a lányos házhoz. Indulásakor az anyja sótörő fát
hajított utána, de amikor a legény az udvarból kilépett, visszatette azt a
mozsárba, hogy a fia a párját bizonyosan megkapja. Ez alkalommal nemcsak a
leányt szemlélte meg a legény, hanem a ház és a háztáj rendjét is.
Ha a szemle tetszett, sor került a kérésre,
általában szüret után vagy farsang elején, hogy a lakodalom ne essék
dologidőben. Leendő násznagyával indult el a legény, de előbb botja végét
keresztülhúzta a disznóvályún, odaérve pedig az ajtó alsó sarkát háromszor
megütötte vele, hogy a leány, megkérésekor igent mondjon. A násznagy előadta
jövetelük célját. Sorkitótfalun pl. ez a formula járta:
„Ezen fiatal becsületes legény uram-öcsémnek a
szeme megakadt kegyelmetek leányán, s ha az Isten, ő és szülei úgy akarnák, hát
egy pár nép lehetne belőlük.”
Választ nem kaptak azonnal, mert a leány és szülei
előbb háztűznézőbe mentek a legényhez, csak azután küldték meg a választ. Ha
kedvező volt, megbeszélték a kézfogó napját.
A kézfogón elsősorban a nővásár – a kalim –
emlékéből és az úri rendnél szokásos vőlegényi reggeli ajándék – németül
Morgengabe – hagyományából módosult móring dolgát kellett a kérő és a kiadó
násznagyoknak megtárgyalniok. Újabban nemcsak a legény, a leány is móringolt,
általában a legény ajándékának negyedét vagy felét adta. Ez volt a hozomány,
többnyire ágy- és ruhanemű formájában. A megegyezést követte a kézfogó. A
násznagyok nyilatkozatra szólították fel a fiatalokat. Az ifjú pár kezet
fogott, majd jegyet váltottak: a legény fényes ezüst pénzt – gyűrűt csak a
legújabb időben, mikor már mód lett hozzá –, a leány jegykendőt, díszes
keszkenőt adott a legénynek. Felnémetiben pl. ezekkel a szavakkal:
„Ez legyen a jel, s ha szerelmünk megszakadna,
szaggassa darabokra e kendőt is, hogy össze ne köthessen bennünket semmi
ember.”
A kézfogót és a jegyváltást lakomával, esetleg
tánccal ünnepelték meg. Másnap pedig „szemre mentek” a paphoz, beiratkozni.
A háromszori templomi kihirdetés ideje alatt –
amelynek célja az esetleges házassági akadályok megtudakolása volt – készültek
a lakodalomra. Legfontosabb teendő a lakodalmi tisztségviselők: násznagyok,
vőfélyek, nyoszolyóasszonyok és nyoszolyóleányok kiválasztása volt.
A lakodalom napja – legelterjedtebben szerda –
előtt útnak eredt az egyik vőfély vagy a felkért vendéghívó, és a két család
által megnevezett vendégeket lakodalomba hívta. Hajdúhadházán pl. ezzel a
szöveggel:
„Uram és nénémasszony én általam tiszteltetik
kigyelmeteket, hogy szerda reggel a hitnek meghallására és egy kevés mulatságra
szívesen látják ő kigyelmék kigyelmeteket, mint kedves vendégeket.”
A meghívottak rendszerint ételfélét küldtek
ajándékba a lakodalom előtti napon. Rokonok, jó szomszédok munkával is
segítettek. A férfiak az állatok levágásával, húsfeldolgozással, az asszonyok
főzéssel, sütéssel.
Az esküvő napján mindkét háznál külön gyülekeztek a
vendégek. A vőlegény vendégeitől kísérve, zeneszóval indult a menyasszony
házához. Be azonban nem mehettek. A nőrablás emlékeként: a kaput eltorlaszolták
vagy szalmakötéllel átkötözték. A két násznagy hosszan vitatkozott, sokszor
tréfás találós kérdésre kellett a kérő násznagynak megfelelnie. Csak a helyes
válasz után engedték be őket. Sokfelé ez idő alatt öltöztették fel a nyoszolyók
a menyasszonyt, akinek egyes vidékeken gondja volt arra, hogy a hóna alá kis
fadarabot kössön, mert akkor az ura bottal nem verheti meg majd, legfeljebb
csak kézzel.
Mikor a kérő násznagy ünnepélyes mondókával kikérte
a leányt, a kiadó násznagy előbb egy öregasszonyt vezetett be, kérdvén, ő-e a
menyasszony. A tagadó válaszra ismét öregasszonyt mutatott be a vőlegénynek, csak
harmadszorra hozta be a menyasszonyt. Ezután elbúcsúztatta a lányt a szüleitől,
és elindultak a templomba. A felvonulási rend tájanként változott. Az utat
zeneszóval, rigmusokkal vidámították.
Egyes vidékeken a legény ügyelt arra, hogy jobb
lábával lépjen a templomba. Így biztosította a boldogságát. A szertartás alatt
mindketten figyelték, melyikük oldalán lángol magasabbra az oltárgyertya, mert
az lesz a hosszabb életű. Kifelé menet a menyasszony törekedett a vőlegény
lábára lépni, hogy ő legyen az úr a háznál.
Esküvő után külön-külön vonult haza a két násznép
ebédre. Csak azután indult el a vőlegény és násznépe a menyasszonyért.
Kiadásánál a huzavona most sem maradt el. Sokhelyt ilyenkor vitték el a
menyasszony holmiját is. Otthon aztán falunként változó, jósló és búbájoló
ceremóniával fogadták a menyasszonyt, pl. egy marék búzaszemet szórtak reá,
nehogy ínséget szenvedjen. A menyasszony a kamrába vonult, a násznép pedig
tánccal, játékkal töltötte az időt vacsoráig.
Elérkezvén az ideje, megszólalt a muzsika, és a
vőfély asztalhoz ültette a vendégeket. Hegyhátvidékén ilyen rigmussal:
Urak és
asszonyok foglaljanak helet,
Terítve az asztal, már ki-ki leülhet.
Ottkint a konyhában zaklat a szakácsné,
Ha sokáig várunk, elpuhul a lé.
A főhelyre az ifjú pár ült. Mellettük a násznagyok
és rendre a többiek. Aztán megjelent a vőfély az első tál étellel, és rigmus
kíséretében az asztalra tette. – Mint ahogy minden vidéknek megvolt a maga
jellegzetes lakodalmi ételsora, megvolt a hozzá való, étkenkénti mondókája is,
természetesen rigmusban, és mindig a vőfély mondta meg, mi van a letakart
tálban. Néha tréfásan, mint pl. Lendván:
A második
tál étel lesz bagoly nyerítés,
Utána érkezik a kemence nyögés,
Csikó ordítás meg borgyú köhögés,
Még végre érkezik üres szekér zörgés.
A vacsora végső étele többnyire a kása. Feltálalása
után a szakácsné, fáradságáért, kanalával ún. kásapénz-t szedett – a rigmusok
tanúsága szerint: orvosságravalót, mert a forró kása megégette a kezét.
Hasonlóképp gyűjtöttek a muzsikusok számára is, az „elszakadt húrok
megtérítésére”. A vacsora végeztével pedig következett a tánc.
A vőfély a násznagyoktól kikérte a menyasszonyt.
Sokfelé dívott ez a rigmus:
Muzsika szól
hangosan,
Lábam rakom módosan,
Kérem alázatosan, kérem násznagy urakat,
Eresszék ki kezemre a mi menyasszonyunkat.
Fordult vele egy-kettőt, majd elkiáltotta magát:
„Eladó a menyasszony!”, és megkezdődött a menyasszonytánc. A násznagyoktól
kezdve sorra táncolhatott vele akárki, aki az asztalra helyezett tányérba pénzt
dobott. Az utolsó tánc a vőlegényé volt, a begyűlt pénz azonban a menyasszonyé
lett.
Most már szabad a tánc a vendégeknek is. Éjféltájt
a vőfély engedelmet kért a násznagyoktól a menyasszony elvitelére. S a
nyoszolyókkal elvezette az új párt a nászágy-hoz, amelyet a legtöbb helyen a
padláson, esetleg az istállóban vetettek meg. A vőfély levette a menyasszony
koszorúját, és a nyoszolyókkal visszatért a násznéphez, és aztán mulattak,
táncoltak reggelig. Ekkor került sor a kontyoló-ra. E szertartással fogadták
fel közösségükbe az asszonyok az új menyecské-t. A nyoszolyók átöltöztették,
ködmönös székre ültetve, hogy göndör hajú fia legyen, haját konty-ba tekerték,
főkötő-vel megtetézték. Akkor a vőfély a násznéphez vezetve bemutatta a
menyecskét, aki megkínálta a vendégeket pogácsával és mézes pálinkával. – Egyes
vidékeken nem vacsora után, hanem most járták el a menyasszonytáncot. Ahol
pedig nem, a vendégek ropták délig vagy estig, addig, míg a gazda feladta a
vendégűző ételt: a savanyú pacalt vagy a takarodóleves-t, avagy a kitolókásá-t.
De tessékeltek nótával is:
Eddig,
vendég, jól mulattál,
Ha tetszenék, elindulnál.
Szaladj, gazda, kapjál botra,
A vendéget indítsd útra.
Mire aztán a lakodalmas sereg elszéledt. – Egyes
helyeken még sokféle utóceremónia és mulatság is divatozott. A lakodalom
azonban befejeződött, és az új pár megkezdte a házaséletet. És élte, ahogy
tudta: jól, valahogy, sehogy. S ha a férfi megbánta, legfeljebb kiénekelhette
bánatát:
Könnyű venni
feleséget,
Csakhogy ne végy ellenséget,
Avagy merő irigységet,
Száz közül is alig, alig, alig egyet.
*
Boldogság,
gyere haza
Két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság.
S mi
otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.
Esténként
úgy vártalak, tudnod kell ez nem panasz,
és nem sírok
csak bánt a cigaretta füst, attól könnyezem.
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza,
honnan jössz
nem érdekel,
gyere haza
csak ennyi kell!
Néha féltem,
hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de
elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át .
És ma sincs
nálam boldogabb,
ha velem
vagy s ez nem panasz,
és nem sírok
ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem!
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza,
honnan jössz
nem érdekel,
gyere haza
csak ennyi kell!
Kin sűrűbb
lett a homály, az utca zaj is elcsitult,
nézem, ahogy
csöndben álmodik a kisfiunk.
Én gyűlölöm
az álmokat,
s te tudod,
hogy ez nem panasz,
és nem tudom
miért, hisz sírni szeretnék,
most mégsem
könnyezem.
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza,
honnan jössz
nem érdekel,
gyere haza
csak ennyi kell!
Boldogság
gyere haza,
késő van gyere
haza,
honnan jössz
nem érdekel,
nekem elég,
hogy itt leszel!
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza,
honnan jössz
nem érdekel,
gyere haza
csak ennyi kell!
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza,
honnan jössz
nem érdekel,
nekem elég
hogy itt leszel!
Boldogság
gyere haza,
késő van
gyere haza...
*
Isteni
bölcsességek, alapelvek
Válogatta:
Horváth Károly
Olvasgatásaim
során
rengeteg
olyan mondatra bukkantam,
amelyek
jól kifejezik emberi mivoltunkat,
utalnak
gyengeségeinkre,
vagy
a nép ajkán már rég megkövesedtek
olyan
bölcs kijelentések,
melyek
ismerte lényegesen közelebb visz bennünket
önmagunk,
s ezen keresztül világunk megismeréséhez.
Íme,
fogadják szívesen ezt a néhány sort,
természetesen
a teljesség igénye nélkül.
2.
rész
Senki sem lehet próféta a saját hazájában.
*
A tapasztalat a bölcsesség kezdete.
*
A némaságnak hatalmas súlya van.
*
Az önhittség nyomán csak balsiker terem.
*
Az öndicséret büdös.
*
Az elme betegségei sokkal pusztítóbbak,
mint a test betegségei.
*
Ebül szerzett jószág, ebül vész el.
*
A félénket is bátorrá teszi a szükség.
*
A gyávaság senkit sem tett halhatatlanná.
*
A gyáva százszor hal meg, a bátor csak
egyszer.
*
Bátor csak az lehet, aki ismeri a félelmet;
aki nem ismeri a félelmet, az nem bátor,
hanem vakmerő.
*
Okos tanács nélkül az erő letör.
*
Ragadd meg a pillanatot!
*
Adott pillanatban jó helyen lenni.
*
Fogadd el, amit adnak,
de ne követeld, amit nem adnak.
*
A késedelem veszedelem.
*
Jaj, a legyőzötteknek.
*
Jobb később, mint soha.
*
Állhatatosság és hűség a szerelemben igaz
kincs.
*
A szerelem vak.
*
Hasonló a hasonlónak örül.
*
Tévedni emberi dolog.
*
Az istenek a nőknek fegyverül adták a
szépséget.
*
A férfinak előnyös a házasság;
ha jó feleséget talál, boldog lesz; ha
rosszat, bölcs lesz.
*
A test a lélek hangszere.
*
Megölhettek, de ártani nem tudtok nekem.
*
Király se lennék ott, ahol nem vagyok
szabad.
*
Gyorsan jön a veszedelem, ha lebecsüljük.
*
A fontolgatással gyakran elmúlik az alkalom.
*
Egyetlen hajszálnak is van árnyéka.
*
A szerencsét könnyebb megtalálni, mint
megőrizni.
*
A szerencse üvegből van;
amikor a legjobban ragyog, akkor törik el.
*
Megkettőzi bűnét az, aki nem szégyelli.
*
A nélkülözőnek sok minden hiányzik, a
kapzsinak minden.
*
Önmagát ítéli el a bíró, ha felmenti a
bűnöst.
*
A botlás másodszorra már hiba.
*
Soktól kell félnie annak, akitől sokan
félnek.
*
Latolgatni tízszer kell,
dönteni csak egyszer (lehet)
*
Semmit sem szeret jobban a vágy, mint amit
nem szabad.
*
Amikor szerelmes vagy, nem vagy eszednél,
mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes.
*
Az asszony vagy szeret, vagy gyűlöl;
harmadik eset nincs.
*
Nehezen adódik az alkalom, de könnyen
elvész.
*
Kedves a tövis is, ha mellette a rózsa.
*
Gyanakvással tele, kinek rossz a lelkiismerete.
*
Késő a takarékosság, amikor már fogytán a
vagyon.
*
Nem az a szegény,
akinek kevés a vagyona, hanem az, aki
többet kíván.
*
A szalmafedél
ugyanúgy megvédi az embert, mint az aranyos
tető.
*
A lovat nem teszi jobbá az aranyos kantár.
*
Az igazság beszéde egyszerű.
*
A derűre ború jön, a borúra meg derű.
*
A gyógyulni akarás a gyógyulás része.
*
Sehol sincs az, aki mindenütt van.
*
A sors ritkán keresztezi a bölcs útjait.
*
Az erényt tanulni kell.
*
Ne annyit markolj, amennyit szeretnél,
hanem amennyit a kezedben bírsz tartani.
*
Ki sokat markol, keveset fog.
*
Az idő pénz.
*
A szerelem mindent legyőz.
*
Bármit tanulsz, magadnak tanulod.
*
Szükségben mutatkozik meg az igaz barát.
*
Kéz kezet mos.
*
Ami ma nincsen meg, meglesz holnap.
*
Amilyen az úr, olyan a szolga.
*
A hal úszni akar.
*
A pénznek nincs szaga.
*
Nincs olyan rossz, amelyben ne lenne valami
jó is.
*
Az irigység a kisebbrendűségi érzés
megnyilvánulása.
*
Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult
remény.
*
A lelkiismeret jobban vádol ezer tanúnál.
*
A lelkiismeretnél nincs szigorúbb bíró.
*
Szeretetre vágysz? Szeress!
*
Mindenki magának tulajdonítja a sikert,
a balszerencsét viszont másnak róják fel.
*
Messziről nagyobb a tisztelet.
*
Inkább tisztes halált, mint gyalázatos
életet.
*
A kocka el van vetve.
*
Lassan járj, tovább érsz.
*
A róka megváltoztathatja a szőrét,
de nem a természetét.
*
Nem az a fontos,
hogy velünk mit tesznek,
hanem az, hogy mi mit teszünk.
*
Életünk olyan, amilyenné gondolataink
teszik.
*
Háborúban az embert a kard,
békében a fényűzés sebzi meg.
*
Gyakran a nagy tolvajok büntetik meg a
kisebbeket.
*
Óvakodj attól, hogy mások bajából örömöd
támadjon.
*
Erkölcseiddel tündökölj, s ne a vagyonoddal.
*
Amit te magad nem tudsz elviselni,
arra ne adj parancsot másoknak.
*
A hallgatást ritkán, a beszédet gyakran
megbánjuk.
*
Ne legyen gyorsabb a nyelved, mint az
eszed.
*
Addig üsd a vasat, amíg meleg.
*
Amilyen a kezdet, olyan a befejezés.
*
Ajándék lónak ne nézd a fogát.
*
Hatalmasabb a példa a szónál.
*
Magának él, aki nem szeret.
*
Ki a jót feledi, balga;
de még balgább az, aki a rosszat feledni
képtelen.
*
A szerencse istenasszonya
odatalál a szívósan igyekvő emberhez.
*
Ahol a szemek beszélnek,
ott szavakra már nincs szükség.
*
Más kárán tanul az okos, a saját kárán a
bölcs.
*
Magam kárán lehetek okos.
*
Az ésszerű és az ésszerűtlen ugyanarra a
tudásra vezet.
*
Vak tyúk is talál szemet.
*
Aki a veszélyt szereti, általa vész el.
*
Aki könnyen hisz, könnyen megcsalatik.
*
Gyakorlat teszi a mestert.
*
A megtörténtet nem lehet meg nem történté
tenni.
*
Ember embernek farkasa.
*
Minél több embert ismerek meg,
annál jobban kedvelem a kutyámat.
*
A nép szava, Isten szava.
*
Az idő változik, és vele együtt mi is.
*
Te leszel
a párom
Nyáron jártam fenn Chesterben
egy
holdfényes éjszakán,
egy szép
barna lányt megláttam,
ruhát mosott
a kútnál.
Te leszel a
párom, dáj-dó-di-di-dó,
te leszel a
párom dáj-dó-dé.
Csavargatta
szépen őket,
teregette
kötelén,
ennyit
mondott nekem végül:
milyen szép
lány vagyok én.
Te leszel a
párom...
Ment a
kúthoz vizet hozni,
hogy
főzhessen egy jó teát,
táncoltunk
és kergetőztünk,
aztán szólt,
hogy a térde fáj.
Te leszel a
párom...
Lecsúszott a
harisnyája,
mondtam, én
megköthetem,
nem volt túl
szűk a szoknyája,
könnyen célt
ért a kezem.
Te leszel a
párom...
Hallottál-e
már a lányról?
Nagyon szép
volt, de nincstelen,
hogy
kimásszon a nyomorából
egy vén
kecskéhez nőül ment.
Te leszel a
párom...
Tudom
drágám, hogy nem boldog,
erdők,
földek, mennyi pénz!
Mindene
megvan magának,
de hiányzik
a férfikéz.
Te leszel a
párom...
Te leszel a
párom...
Te leszel a
párom...
Te leszel a
párom...
*
Abszurdisztán:
az
orvostudomány doktorát,
mint
kuruzslót tartóztatják le Narancsisztán pribékjei
Először is
leszögezzük: nem vagyunk szakemberek a témában, de végig olvasva ezt a cikket
és a „Kapcsolódó anyagban” olvashatókat („Viták a magyar érelmeszesedés-oltás
körül”), megállapítottuk, hogy érdekes és figyelemre méltó problémával van
dolgunk. Mint szakmailag inkompetensek, nem vagyunk hivatottak eldönteni, hogy
mi igaz az egészből és mi nem, de ismerve a gyógyszer-lobbi ármánykodásait,
módszereit és törekvéseit, továbbá sok találmány ellopásának történetét, nem
lehet egy legyintéssel elintézni a kérdést. Kíváncsian várjuk (elsősorban hozzáértő,
gyógyszervegyészetben jártas) olvasóink véleményét, meglátását, hogy tisztában
lássuk, mi is történik valójában. Valóban arról van-e szó, hogy egy megszállott
(netán szélhámoskodó) öreg tudós sikeréhességében meggondolatlan, tényleg
kuruzslással felérő dolgot tett (esetleg nem is értékes a felfedezés), vagy
tényleg aljas indokkal a nemzetközi gyógyszermaffia akar ellehetetleníteni,
eltüntetni (netán ellopni) egy zseniális felfedezést és gyógyszer leírást,
illetve szakmai irigységből tették mindezt? Minden esetre józanésszel
mérlegelve az olvasottakat, eléggé penetráns szaga van az ügynek!
(NIF – Híradmin)
*
Rosie
McGann
Down megyében Brandbridge Town
Tavaly szép
volt ott a nyár.
Egy kedves
lányt megláttam,
Odaléptem,
mosolygott rám.
Gyönyörű
volt ő, mint a holdsugár
Haja barna
koszorú;
Eleven,
csábító tündérlány
Szerető
szívem szomorú
Refr.:
Tenger
öblétől folyó partjáig Dublinban vagy vidéken,
Nem láttam
ilyen bájos lányt, mint nálunk a megyében
Néztem őt,
és csak hallgattam,
Egy furcsa
érzésem volt,
Kérdezgettem
az embereket:
"Ez a
barna lány ki volt?"
Nevettek
rajtam és azt mondták:
"Koronánk éke ő
Rosie McGann
a folyó mellől;
Down megye
szépe ő."
Refr.
Aratáskor
majd a vásárban
Legjobb
öltönyöm fölveszem.
Kalapom is
szép, mint a nadrágom,
Mosolyát
biztos elnyerem.
Nem iszom
addig és nem táncolok,
Nem
kártyázok sosem,
Míg Down
megye szépe nem ül mellém,
És nem lesz
a hitvesem.
Refr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése