A SZÉKELYEK ÉS AZ ELMARADT ZSIDÓ-HECC

WASS ALBERT

Tizenhárom almafa

(RÉSZLET)

9

Valamelyest a csíki embernek mégis igaza adódott, mert alighogy leveték a katonagúnyát

s újra a magukéba bújtak, úgy viselkedett az egész világ, mintha éppen csak az ő tiszteletükre

készült volna. Egyedül az emberek nem viselkedtek úgy, de emiatt nem fájt egyiküknek sem a

feje. A hadnagy úr még búcsúzásul kivágott egy akkora beszédet s olyat, hogy még a hegyek

is megszuronyosodtak tőle kereken, de aztán ennek is vége lett.

Ragyogva kacagta a világot a nap, ahogyan illett hozzá július első napján s

katonaszabaduláskor. Délelőtt volt még s az udvaron kemény sorokban feszültek az

egyesztendős újoncok s irigy szemekkel nézték a civilesen elvonulókat. Jeszencsák kint állott a

kapuban, egész tiszthelyettesi tekintélyével és sorra búcsúztatta az embereket.

- Aztán ha erre jártok, fölkereshettek, hé! Pálinka is lehet a tarisznyában!

Ott ment Mózsi is közöttük s mellette Medve szakaszvezető, de most már ő is csak

egyszerű paraszti minőségben s úgy nekividulva, mintha éppen lakodalomba készülne, ahol ő a

násznagy.

- Isten megáldja a tiszthelyettes urat is! - köszönt oda Mózsi Jeszencsáknak virágos

kedvvel. - Bennünket már ejszen megáldott! - Jó kedved van - nézett rá elismerőleg

Jeszencsák.

- Megdolgoztam érte két hónapig - védekezett Mózsi.

- Tán éppen olyan nagyon rossz volt? - nézett rá vádlólag a tiszthelyettes.

- Nagyon rossz csak egy van s az a halál - vágta szemire Mózsi a kalapot.

S aztán elmentek. Még az útszéli fák mögött is úgy lengett azon a napon az árnyék,

mintha kilobogózták volna őket. Nehányan össze is fogództak az utcán, legényesen s úgy

kivirágzott belőlük a nóta, hogy öröm volt hallgatni. Az egyik utcasarkon meg is állott két

városi polgár s utánok bámult.

- Ugyan ezeknek mitől van olyan jó kedvük? - csodálkozott az egyik.

Mózsi, aki a nótázók mögött haladt, nem állhatta meg felelet nélkül.

- Azt álmodták, hogy elromlott a világ, aztán fölébredének!

- Annak ugyan kár örvendeni - dünnyögte a városi bosszúsan -, mert nem álom volt az,

hanem valóság.

És igaz lehetett, amit mondott, mert ahogy Mózsi az állomáson körülnézett, csupa olyan

arcokat látott mindenfele, mint akiknek elment a kedvük az örvendezéstől.

- Tán nem kapott behívót az egész világ? - csodálkozott, de sok ideje nem maradt rá, mert

már jött is ki az állomásfőnöki irodából a tányérsapkás úriember s mutogatta a

mozdonyvezetőnek a karikás botot. Így csak éppen hogy sebtiben leparolázott Medve

szakaszvezetővel s már szökött is föl a vonat lépcsőjére.

- Viszontlátásra! - kiáltott utána Medve.

- Én inkább azt kívánom, hallja-e - szólt vissza Mózsi a lépcsőről -, hogy arasson s vessen,

de engem ne lásson soha többé ebben az életben!

Már ment is a vonat s így nem volt idő további szóváltásra. Éppen csak hogy megemelték

egymás felé a kalapjukat s már el is tűnt a csíkszeredai állomás, mintha nem is lett volna

sohasem.

- Maradj is ott, ahol vagy - biztatta Mózsi Csíkszeredát, valamennyi kaszárnyájával együtt,

aztán igyekezett beljebb jutni a vonatba.

A fülkében már ültek nehányan, volt ott két leszerelős ember is, meg egy kisasszony, egy

zsidóformájú fiatalember és egy öregebb rendű bajuszos paraszt. E mellett jutott hely

Mózsinak is.

Letette a ládáját s leült. Először megnézte az öreget, olyan jobb módú gazdának látszott.

Uj csizma volt a lábán s keziben egy görbe bot, amire még ültiben is támaszkodott. Utána a

kisasszonyt vette szemügyre, az ellen sem lehetett semmi kifogás, habár a szem- öldöke

erősen vékony volt s a körmei meg vörösek. Hegyesen ült a helyén s hiába bámult rá

szüntelenül a fiatalember, még egyetlen pillantásra sem méltatta.

A két szabadult az ablakon keresztül a világot bámulta. Egy ideig senki sem beszélt. Aztán

a kisasszony nagy zörgéssel elővett egy újságot s úgy nyitotta szét maga előtt, hogy a

fiatalembert egészen eltakarta vele. A papírzörgésre odanézett az öreg, aztán sóhajtott.

- Hajjaj.

Majd Mózsira nézett, mintha azt akarná kérdeni, hogy mit szól hozzá.

- Pedig nem rossz idő ez, aratásra - tette indokolatlanná Mózsi az öreg sóhajtását.

De az csak pislantott egyet a szemével s odabökött a kisasszony felé.

- Csakhogy az újság egyebet is tud - mondotta -, hajjaj.. . - Urak írják - vigasztalta Mózsi

az öreget.

- De ők hozzák a rendeleteket is! - horkantott az reá. Erre Mózsi sem tudott okosabbat

mondani.

- Elhalad a rossz idő is.

Az öreg rosszallólag nézett rá. - De magával viszi a marhát. - Miféle marhát?

- Akit be kell szolgáltatni - bökte ki az öreg a tényállást.

A kisasszony zörögve leeresztette az újságot az ölébe és szigorúan nézett az öregre.

- Az a marha Oroszországba megy - mondotta -, ahol a katonáink harcolnak.

- Elég rosszul teszik - hagyta rá az öreg.

- Elég marha, aki kimegy - röhhent fel a fiatalember és a kisasszonyra nézett.

Az sértődötten biggyesztette el a száját és megsemmisítő pillantást vetett a közbeszólóra.

- Destruktív tréfa.

Illőnek látta Mózsi is, hogy hozzáfűzze a magáét.

- Ameddig csak a marhát viszik, addig nincsen baj. A baj akkor kezdődik, amikor az

emberekért jönnek.

- Mindig csak a marhát terelik - hehegett a fiatalember -, az okos hátul marad.

- Székelyek maguk?! - förmedt rájuk a kisasszony s a szemei csak úgy szikráztak. -

Magyarok?!

- Nem is marhák - vigyorgott a szemébe kötekedő kedvvel a fiatalember.

Ettől már az öregnek is elfogyott a türelme.

- A marhákat azért nem kell bántani - mondotta feddőleg -, mert ha nem lesz mivel

megszántani a földet, akkor maga mit eszik? Ha háborúba köll menni, az más. Én is vótam,

más is elmehet. De hogy az ökrömet odaadják a németeknek, azt már rosszallom!

- A magyar honvédségnek adják, nem a németeknek! Az áll az újságban is! - harcolt a

kisasszony.

- Az újságban elhiszem - bólintott az öreg.

A kisasszony bosszúsan visszahúzódott a sarokba s az öreg is elkezdte a hallgatást. Csak a

fiatalember fészkelődött a helyén nyugtalanul.

- Mindenünket megeszik a németek - próbálta elcsípni a beszéd farkát -, állatot, gabonát,

mindent nekijek szállítunk. Még embert is.

- Tán nem élnek emberrel? - ijedezett Mózsi.

- Ők nem is - vélte az öreg -, de a háború igen.

- Kellett nekünk ez a háború - nyugtalankodott tovább a zsidó képű -, hát mondják meg,

kellett? Megvoltunk békességben, sem- mink sem hiányzott s most egyszerre azt akarják,

hogy háborúzzunk! Miért? Kérdem én, miért?

- A szabadságunkért! - vágott közbe haragosan a kisasszony. - A nemzeti létünkért!

Magyarországért!

- Ajjaj - kapta föl a vitát a fiatalember -, micsoda maszlag ez megint! Kérdem én: ott kell

megvédeni a magyar szabadságot, Ukrajnában? Igen? Tudja, kérem szépen, hol kellene inkább

megvédeni? Berlinben! Berlinben, kérem! De nem, mi ontjuk a vérünket odakint, hogy legyen

a németeknek még több területük. - Gúnyosan legyintett. - Maszlag ez, kérem, mind maszlag.

A kisasszony összecsapta az újságot, felszökött, fogta a csomagját és harciasan fölemelt

fejjel kivonult a fülkéből. Az ajtóból még visszafordult.

- Szégyellje magát! - vágta oda a szót a fiatalembernek. - Pfuj, maga zsidó jampec!

Azzal becsapta az ajtót maga mögött.

Egynehány pillanatig csönd volt. A fiatalember elvörösödött. A két szabadult, ott az

ablaknál egymásra nézett. Az öreg pedig Mózsira.

- Ez megmondá a magáét - állapította meg hunyorogva. - Ez aztán meg - vélte Mózsi is.

A fiatalember nekihevesedett.

- Így van ez, kérem! Ilyenek ma az emberek! Közéjük dobnak egy szót, ők meg mondják

tovább, anélkül, hogy gondolkodnának rajta! Tehetek arról, hogy zsidó vagyok, kérdem én? Én

is csak élni akarok, kérem, éppen úgy, mint akárki más!

- S ha lehet, még jobban, ugye? - nézett reá az öreg.

- Hehe - vidult föl ettől a másik -, mindenki, ahogy tud! Nem? - Nana - bólintott a fejével

az öreg óvatosan.

A fiatalember csak éppen nyelt egyet s már újra a beszédnél volt.

- Ezek most azt mondják, hogy mi csináljuk a háborút! Hát kérem: kell nekünk háború?

Azt mondják, nálunk van a pénz. Hát kérdem én: akinél pénz van, az akarhatja a háborút? Mi?

Most tessék megmondani, nem az veszíthet a legtöbbet a háborúban, akinek pénze van? Mert

kérem! Mit veszíthet ön? Az állatait. Mit veszíthet ön? Az életét. De mi kérem az egész

vagyonunkat elveszíthetjük!

- Márpedig akkor inkább veszítse el maga a vagyonját, mint én az életemet - jegyezte meg

az egyik székely az ablaknál.

- Hehe, hehe - vigyorodott el a fiatalember -, persze, mindenkinek megvan a maga

álláspontja, persze. De azért még nem kell háborút csinálni!

- Hát azért nem - egyezett bele a székely ott az ablak mellett -, tőlem élhetnek a zsidók is,

csak nekem hagyjanak békét.

Azzal újra nézegetni kezdte a mezőket, mint aki megmondotta a magáét s hozzátoldani

valója nincsen.

Egy ideig csönd volt, aztán a fiatalemberben újra csak megviszketősödött a szó.

- Jól megéltünk mi itt együtt ez ideig is - kezdte.

- Mi meg, valahogy - hagyta rá az öreg -, maguk aztán éppeg. - Egyikünknek sem lehetett

panasza.

- Biza, a bicskáért hamar bezárták az embert - tanúsította az öreg is az igazságot.

Egyszerre csak nagy zajjal kicsapódott az ajtó s beözönlött rajta egy rakás úri suhanc.

Nagyon izgatottak voltak valamiért s mögöttük ott suttyogott az előbbeni kisasszony is.

- Kifele a Mózesekkel! - rikkantotta el magát az egyik, akinek tányérsapka volt a fejin.

A fiatalember ott a padon olyan fehér lett egyszeribe, mint a mosott rongy s a térdei is

reszketni kezdtek. De Mózsi is felhorkant s keze egyből a bicskánál volt.

- Nono! - mondotta.

- Kifele a Mózesekkel! - ordította el magát a tányérsapkás még egyszer s erre ahány úri

suhanc, mind egyszerre ordítani kezdett. Olyan rikoltozás támadt, mintha legalábbis egy tucat

malacot nyuvasztottak volna egyszerre.

A fiatalember úgy odalapult az ablak mellett ülőhöz, mintha arra készülődött volna, hogy

bebújjon a zsebibe. Mózsi meg fölállott, aztán szétvetette a lábát keményen.

- Velem mi bajuk? - kérdezte s húzott egyet a nadrágján is. A tányérsapkás bambán

nézett reá.

- Magával, atyafi? Semmi.

- Nahát akkor. Mit ordibálnak az emberre. Akkor megyek ki, amikor akarok!

- Az csak a Mózeseknek szólott - mentegetőzött a tányérsapkás. - Hát azért - húzta ki

Mózsi a derekát -, mert én is az volnék!

- Tán nem zsidó? - hökkent meg az úri suhancok vezetője.

- Ahhoz magának semmi köze - mondotta Mózsi nyugalmasan s azzal visszaült a helyire.

Elrikkantotta magát hátul egy nyurga szeplős képű.

- Mit töltjük az időt a paraszttal! Ott ül a zsidó, ni! Ki vele! Támadt nagy ordítozás újból s

indultak is, hogy kihúzzák a zsidó legényt a padból, de ekkor fölállott Mózsi mellől az öreg s

betömte az utat a padok közé.

- Nononono! - mondotta és figyelmeztetőleg fölemelte bütykös mutatóujját. - Magik mit

akarnak itten?

- Ki a zsidókkal! Le a destrukcióval! Kitekerni a nyakukat - rikoltoztak azok összevissza. -

Álljon félre, öreg! A magyar nemzet nevében ítélkezünk! Félre az utunkból!

De az öreg csak állott, fölemelt ujjal.

- Nononono! - mondotta ismét. - Itt emberölés nem lészen ám. Senkinek a nevében,

értették-e?

Ekkor odalépett a tányérsapkás az öreg elé és intett a többieknek, hogy hallgassanak.

- Bácsika, maga ehhez nem ért - kezdte. - Ezt én elismerem - hagyta rá az öreg.

- A zsidóság az ország rákfenéje! Gyengítik a nemzetet, kiszívják a vérét, ellenségeinkkel

szövetkeznek!

- Az biza nem szép tőlük - ismerte be az öreg is.

- Nekünk az a hivatásunk, hogy megtisztítsuk az országot a belső ellenségtől!

- Kicsodák az úrfiak, ha meg nem sértem vele? - tudakolta az öreg egészen

megbékésedve.

- Mi diákok vagyunk! - feszítette ki a mellét a tányérsapkás.

- Akkor csak tanuljanak ügyesen - tanácsolta az öreg -, ha egyszer déákok.

- Mi vagyunk a nemzet lelkiismerete! - szavalta tovább a fődiák. - Kik harcot fogadtunk a

nemzet ellenségei ellen, a nép kizsákmányolói ellen, kik a maguk véréből és verejtékéből,

bácsikám, kövérré híztak a liberalizmus erkölcsi posványában!

- Nagyon tudja - bólogatott az öreg -, látszik, hogy oskolába jár. - Most pedig eresszen -

mondotta végül is a tányérsipkás -, hadd hajtsuk végre a nemzet ítéletét!

De az öreg nem mozdult az útból.

- Azt itt nem lehet - mondotta. - Miért? - hökkent meg a diák. - Mert itt emberölés nem

lészen.

- Nem öljük meg! Csak megpofozzuk! Kitépjük a haját! Levágjuk a fülét! Kidobjuk a

vonatból! - kiabálták összevissza a diákok. De az öreg csak állott és rázta csökönyösen a fejét.

- Itt emberölés nem lészen.

A hátul lévőknek elfogyott a türelmük és kiáltozni kezdtek.

- Mit tárgyaltok vele! Félre kell lökni a vén szamarat! Kifele vele is, ha zsidóbarát!

De az öreg fölemelte a botját, két marokra fogta s úgy emelte a háta mögé.

- Aki hozzám nyúl, arra én lesújtok - mondotta ki komolyan. A diákok éktelen ordítozásba

kezdtek s talán a háború sem maradt volna el, ha Mózsi föl nem kél a padról s vele együtt a

másik kettő is, onnan az ablak mellől. Odaállottak az öreg mellé, elővették a bicskáikat s

kinyitották. Szót nem ejtett egy sem.

A pengék látása lehűtötte valamennyire a diákok harci kedvét. - Hülyék ezek, gyertek -

kezdte mondani az okosabbja -, részegek! Bolondok! Menjünk innen!

De egy része fenekedett még.

- Nem szégyellik magukat! Zsidóbérencek! Destruktív disznók mind! Majd elbánunk velük.

Eljön még az idő - és így.

Addig, hogy Mózsi egyszerre csak megrázta a fejét, lépett egyet feléjük s azt mondotta.

- Hallják-e, úrfiak, keserűségit a szájuknak! Én most tízig számolok becsülettel. De ha még

azután is itt lesznek, úgy kihányom magukat, mint a szemetet.

De erre már nem kerülhetett sor, mert abban a pillanatban harsányat füttyentett a vonat

és lassítani kezdett. A zsidó legény pedig, aki mindeddig úgy lapult ott a pad sarkában, mint

valami kukac, nagy serényen felpattant és lerántotta az ablakot.

- Rendőr! Rendőr! - kezdett el üvölteni, ahogy csak a torkán kifért és derékig kihajolt az

ablakon. - Rendőr! Segítség! Rendőr!

A vonat megállott, de már akkor a fülkében csak Mózsiék voltak, más senki. A fiatalember

meg egyre ordítozott az ablakban. - Hagyja már abba - rángatta meg hátulról a kabátját az

egyik székely.

Abba is hagyta, mert már egy rakás ember gyűlt össze az ablak alatt és egy rendőr is

megérkezett nagy lihegve. Egyből felszökött a kocsi lépcsőjére s már ott állott Mózsiék előtt.

- Mi baj van? - lihegte.

- Itt aztán semmi - nézett föl rá az öreg békésen a botja mellől -, csak utazunk. De már

akkor ott állott kivörösödött izgalommal a zsidó legény is a rendőr előtt és dadogott nagy

szaporán.

- Biztos úr, kérem! Az életemre törtek! Az életem volt veszélyben, biztos úr! Kérem, ez

lehetetlen állapot, kérem! Védelmet kell kérjek, kérem, mert az életem nincs biztonságban!

- Miről van szó? - fontoskodott a rendőr. Mögötte kíváncsi emberek tömöttődtek.

- Ki akartak dobni, kérem, a menő vonatból! - panaszkodott szegény. - A menő vonatból!

Hát lehet ezt?!

- Maguk a tettesek? - fordult a rendőr szigorúan Mózsiékhoz. - Münk csak utasok - felelte

Mózsi nyugodtan.

- Tüntető diákok, kérem - heveskedett a fiatalember -, most mentek csak ki innen, amikor

kiáltozni kezdtem! Borzasztó, hogy mi volt itt, kérem!

A rendőr elővette a noteszét s megnyálazta hozzá a ceruzát. - Tettleg bántalmazták?

- Nem, kérem, odáig nem jutottak szerencsére. - Hát?

- Ordítoztak, hogy így zsidó, meg úgy zsidó. Meg hogy kidobnak az ablakon.

- Ön zsidó?

- Igen, kérem.

Ezt már egészen szerényen és halkan mondotta. A rendőr bólintott.

- Tehát becsületsértés nem történt - jegyezte meg szakértelemmel -, marad a fenyegetés.

- Életveszélyes fenyegetés, kérem! Életveszélyes! - Azt mondták, hogy a menő vonatból

dobják ki? - Igen.

A rendőr jegyzett valamit a noteszbe.

- Most pedig tessék a tetteseket megnevezni.

- Mondom, kérem, tüntető diákok voltak! Egy egész csorda! - heveskedett a fiatalember. -

Ezek az utasok itt mind a tanúim!

- A tettesek neveit nem tudja? - tartotta a rendőr pontosan az ösvényt.

- Nem, kérem.

- Szóval ismeretlen tettesek - azzal bejegyezte ezt is a noteszba - most pedig a tanúkat

kérem!

- Ezek az emberek mind - mondotta a fiatalember.

- Mi a neve? - fordult a rendőr az öreghez legelőször.

- Az magát ne érdekelje - felelte az -, mivelhogy én sem nem loptam, sem pedig

gyilkoltam.

- De tanú - jelentette ki könyörtelenül a rendőr. - Én még az se - tiltakozott az öreg

csökönyösen. - De itt volt!

- Az igaz.

- Nahát - szigorkodott a rendőr -, akkor látott és hallott mindent! - Ami látni és hallani

való volt, azt igen - egyezett bele az öreg is. - Nahát! Mit akadékoskodik!

- Én csak annyit - koppantott keményen a bottal a padlóra az öreg -, hogy abból, amit ez

az úriember itt eléhazudott magának, abból én éppen semmit nem láttam s nem hallottam,

tehát tanú sem lehetek reá, igaz-e?

- Itt ült és nem látta? - hüledezett a rendőr. - Nem én.

A rendőr a fiatalemberre nézett, az meg az öregre.

- Ejnye, bácsikám - mondotta az -, hát nem maga védett meg engem tőlük?

- Én-e? - sértődött meg az öreg. - Rólam ilyet ne mondjon! A fiatalember tanácstalanul

nézett körül.

- Nem értem - hebegte -, hiszen valamennyien látták.. . !

- Reám ugyan ne hivatkozzék - jelentette ki Mózsi sebesen -, mert én bizony nem valék

ott.

- Én sem - rázta meg a fejét a másik kettő ott az ablaknál.

Kint sípoltak. A rendőr visszadugta a noteszt a zsebébe és szigorúan mondta a

fiatalembernek.

- A hatóság félrevezetése szigorúan tilos.

Mondott volna egyebet is, de a vonat mozogni kezdett, így hát sietett lefele róla. Az

emberek odakint kacagtak.

- Egy őrült zsidó - mondotta valaki.

Aztán elmaradt az állomás is, meg a rendőr is.

Egy ideig szó nélkül ültek valamennyien. Majd a fiatalember rágyújtott egy cigarettára,

kényelmesen hátradőlt és azt mondta:

- Ezt én nem értem.

Mivel senki sem kérdezte meg, hogy micsodát, egy idő múlva magától folytatta.

- Megmentenek, aztán letagadják. Nem értem.

Az öreg ránézett a botja mellől, figyelmesen megnézte, aztán így szólt:

- Idefigyeljen! Én már voltam egyszer tanú emberölésnél, érti? Fél esztendeig hurcolának

miatta ide-oda. Azóta nincs emberölés az én jelenlétemmel. Érti-e már? Na. Ennyi. Ha egyszer

leszállottam, akár felsúrolhatják magával a síneket az úrfiak, azt se bánom.

Azzal visszatámasztotta állát a botra s meg se szólalt többet. A többiek se szóltak. A

fiatalember aztán a következő állomáson leszállt nagy sietve. Eltűnt.

- Na - mondotta az öreg, mikor a vonat újra megindult -, ezt is eligazítók!

És úgy mosolygott a bajuszában, mint aki meg van elégedve a világgal.

- Bár a marhák dolgával is emígy végeznők - tette hozzá később. - A zsidót is megsegíté

az Isten - vélte Mózsi.

- Általunk igen - szólt közbe az egyik, az ablaknál ülő. - Majd a marhákkal is lészen

valami.

Aztán hogy így szépen egymás között maradtak, nem is szólottak többet, hanem

hallgattak nagy egyetértéssel egész úton végig.