WASS ALBERT
Tizenhárom almafa
(RÉSZLET)
16.
Azonban hamarosan kiderült, hogy ez egyszer Filimon is
tévedett.
Mert alighogy eltakarították valamennyire a hulladékot,
Mózsi elindult le a faluba, hogy
szeget s nehány szerszámot szerezzen a házépítéshez s valami
élelmet is kérjen kölcsönbe.
Csak éppen elérte az ország útját, s máris egy nagy sereg
ember jött rá szembe. Szótlanul
ballagtak, sorba állítva, mint a katonák, Brassó felé.
- Magik hova ügyekeznek? - kérdezte meg őket, mert falubeli
volt mind.
- Ünnepelni a fölszabadulást - felelte egy idősebb rendű
atyafi, de a hangja nem nagy
ünneplésről tanúskodott.
- Tán csak nem verték ki a muszkát mégis? - örvendett meg
Mózsi a szónak, de a másik
már nem felelhetett erre, mert hátulról odakiáltott nagy
rikácsolva valaki:
- Mit állanak ott, hé? Mozgás, a teremtésit a fejüknek!
Már a hang is olyan volt, hogy erősen cáfolta a szabadságot.
De amikor a hozzátartozó
embert is meglátta Mózsi, csak szépen félreállott az út
árkába, s onnan nézte az ünneplő
fölvonulást. Egy bőrkabátba öltözött mészárosforma
uralkodott a menetelők fölött, vörös
karszalaggal s jókora pisztollyal a derekán. Kezében pedig
egy éppen olyan szíjkorbácsot
hordott, mint az orosz tiszt annak idején ott fönt, a
tisztásbeli kis házban. És milyen ismerős
az arca!
Mózsi állt az árokban, az emberek meg haladtak szótlanul
tovább. A bőrkabátos odaért s
megállt Mózsi előtt.
- Maga minek áll itt?
- Mehetek is - felelte Mózsi békülékenyen -, adjon Isten
erőt, egészséget!
Azzal megindult a falu felé.
- Hé! Hova megy? - üvöltött utána a bőrkabátos.
- Én-e? - csudálkozott vissza Mózsi. - Én ejszen a faluba.
A bőrkabátos lépett feléje nehányat s szúrós szemmel mérte
végig. - Maga talán nem
örvend a fölszabadulásnak?
- Örvendenék én neki szívesen.
- Hát akkor lépjen csak be a sorba sebesen - biztatta meg a
mészáros képű -, mert aki
nem örvend együtt a néppel, az ellensége a népnek. S aki
ellensége a népnek, azzal mi
elbánunk, azt tudja meg mindenki!
Aki ott volt, az meg is tudta mind, úgy ordította ezeket az
utolsó szavakat.
- Márpedig engedelmet kérek - makacsolta meg magát Mózsi -,
de én most nem
ünnepelhetek, mert nekem leégett a házam, s azt kell
fölépítenem először. Majd ráérek
ünnepelni azután is, ha lesz mit.
A bőrkabátos még egyet lépett Mózsi felé.
Mózsi csak most ismerte meg a felfegyverzett, felszíjazott
bőrkabátost. Nem mást rejtett a
marcona hadi-viselet, mint a zsidó formájú fiatalembert,
akit a gyűlölködő úri suhancok ki
akartak volt hajintani a vonatból. De most nem volt véle az
ijedelme, egyszer se mondta, hogy
kérem szépen, se azt, hogy kérdem én. Mindezek helyett a
nagy pisztolyt lóbálta s igen
bátornak látszott.
- Maga reakciós? - kiáltott rá Mózsira.
- Nem én, csak székely - mondta Mózsi. Aztán hozzátette: -
aki, ha kell, oltalmazom a
gyengébbet.
A bőrkabátos szeme kerekre nyílt.
- Emlékszik? - kérdezte Mózsi. - Ott a vonaton... Mikor a
deák úrfiak...
- Nem emlékszek semmire! - üvöltötte hirtelen a bőrkabátos.
Úgy látom, maga szabotálni
akarja a felszabadulást.
Azzal kivette a tokjából az irdatlan nagy pisztolyt s
megrázta a csövét Mózsi felé.
- Vagy belép a sorba s ünnepel, parancs szerint, vagy
lelövöm! - Akkor inkább ünnepelek -
jelentette ki Mózsi okosan s két lépéssel benn volt a
ballagók között. A bőrkabátos eltette a
pisztolyt és vigyorgott.
- Értelmes emberek maguk - mondotta megelégedetten.
Ez reggel történt. Pihenés nélkül terelte őket a mészáros
képű Brassóig. Délre ott voltak.
Töméntelen nép sereglett már ott az ut- cákon. Mózsiékat is
beállították egy fal mellé, aztán a
bőrkabátos elébük lépett s elmagyarázta:
- Engem figyeljenek mindég, hallják-e? Amit én kiáltok, azt
kiáltsák maguk is, de
hangosan! Megértették?
Az emberek morogtak, bólintottak. De sok idő nem jutott az
oskolázásra, mert az utca
végiben éktelen ordítozás kezdődött. Hogy mit ordítottak
ott, azt nem lehetett érteni. Aztán
feltűnt egy gépkocsi, utána még egy és még egy.
- Éljen Sztálin! - ordította el magát a sor előtt a
bőrkabátos és hátranézett az emberekre.
Azok hallgattak.
- Éljen Sztálin! - üvöltötte nekiveresedve. - Kiáltsák már,
teremtésit a pofájuknak!
Néma volt mindenki. Az emberek a gépkocsikat nézték.
Egyenruhás urak ültek bennük s
az egyenruhások között nehány civil. - Ordítsanak már,
emberek, az Isten szerelmére! -
könyörgött a bőrkabátos halálsápadtan. - Agyonlőnek engem
is, nemcsak magukat!
- Éljen a szabadság! - rikkantotta el magát hirtelen valaki
hátul s ettől mintha fölszabadult
volna az emberek hangja, olyan bömbölés támadt egyszeribe.
Az egyik gépkocsiból kinyúlt egy
kéz és integetett feléjük.
A gépkocsik tovasiklottak, az embertömegek megmozdultak s
egy pillanatra a bőrkabátos
is eltűnt szem elől.
- Ejszen mehetünk haza - jelentette ki az egyik székely és
fejébe nyomta a kucsmát.
Nehányan mozdultak is már, amikor egyszerre csak újra
megjelent a bőrkabátos. Nehány
orosz katona volt vele. Mondott nekik valamit és az
emberekre mutatott. A katonák kézbe
vették a puskáikat és körülállták a csoportot.
- Davaj! - mondta az egyik és állával előrebökött.
Az emberek legtöbbje nem értette az idegen szót és
csodálkozva nézte a katonákat. De
volt, aki már találkozott a fölszabadulással. - Induljunk,
emberek - mondták ezek csöndesen.
- De nem arra van haza! - okvetetlenkedett egyik-másik.
- Davaj! - mordultak föl a katonák s egyikük magyarázat
okáért odavágott a puskatussal
az egyik emberre.
Szótlanul mentek végig a városon a katonák között. Amerre
elhaladtak, egyszerre kiürült
az utca s csak az ablakok mögül néztek utánuk megriadt
arcok.
- Vajon hova visznek? - kérdezte meg Mózsitól a szomszédja,
egy ragyás képű legény.
- Ejszen egyenest Sztálinhoz.
- Tán csak nem? - ijedett meg a másik.
- Bizonyára nem látott még szegény feje székelyt soha -
magyarázta Mózsi.
Lehetett valami a dologban, mert a városon kívül egyenest
Romániának fordították őket a
muszkák. Később egy réthez értek, ahol nagy sereg ember
sötétlett már. Beterelték őket is a
többi közé s többet nem törődtek velük. A rét minden oldalán
őrök állottak s még géppuskát is
lehetett látni. Azok, akik már ott voltak, csoportosan
gunnyasztottak a földön s szavukat se
lehetett hallani.
Az első ismerős arc, akit Mózsi fölfedezett, a Filimoné
volt. - Tán országos vásár készül? -
kérdezte tőle.
Filimon sötéten nézett végig rajta. Szeme alatt csúnya
véraláfutás sötétlett, a ruhája is el
volt mocskolva erősen.
- Embervásár - mordult a verespataki.
- Nono - hökkent meg Mózsi -, aztán te is itt ünnepled
Nagyromániát?
Valamit morgott erre a pakurár, de azt nem lehetett megérteni.
Talán egy órát időzhettek
ott, mikor sűrű kiabálással felverték a muszkák az egész
embersereget és terelni kezdték őket
az úton, mint a birkát.
- Munkába visznek - mondotta valaki Mózsi mellett, románul.
Megnézte az embert.
Megtépázott úri gúnya volt rajta s alig emelte szegény a
lábát.
- Nicsak, a jegyző úr! Hát magára is kíváncsi lett Sztálin?
A románok hajdani jegyzője
ijedten kapta föl a fejét.
- Te vagy az, Táncos? - suttogta. - Ne emlegesd, hogy jegyző
voltam, az Isten áldjon meg!
Csak az hiányzik, hogy megtudják! - Akkor mi lenne?
- Ne is kérdezd - borzongott meg szegény feje -, könnyű most
nektek, parasztoknak. De
aki úr volt, az mind akasztófára, vagy legalábbis börtönbe
kerül.
Mózsi elgondolkodott egy darabig, aztán megkérdezte. - S
akik a gépkocsikon ültek, mik
voltak?
- Miféle gépkocsikon? - kérdezte a jegyző.
- Hát akiket ünnepelni Brassóba tereltek. Uraknak néztek ki
azok is.
- Az más - sóhajtott a jegyző -, azok kommunista urak. - Hát
olyan úr is van?
- Persze.
Estére beértek a hegyek közé. Egy szűk völgyben
megállították őket. Az őrök tüzeket
gyújtottak, vacsorát főztek, az étel meleg szaga megkorgatta
az éhes emberek gyomrát.
Várták, hogy talán nekik is jut valami, de nem jutott.
Mikor már egészen sötét lett, Mózsi meghúzta a nadrágszíját.
- Menázsi nélkül nincs
szolgálat - jelentette ki és oldalogni kezdett az erdő felé.
- Sztoj! - ordította feléje az egyik őr.
Mózsi azonban mutogatni kezdett nagy lelkesen az erdő sarka
felé.
- Medve! Ott a medve! Lődd le, koma! Ott a medve!
A medve szó ismerős lehetett a muszkának, mert ő is az erdőt
kezdte nézni.
- Medvegy?
- Nem is egy, hanem sok! - hadonászott Mózsi. - Ott ni, nem
látod? Jaj, hát még most sem
látod?!
Szegény muszka hiába meresztette a szemét, nem látott
semmit. De még azt sem, amikor
a Mózsi ökle fölemelkedett a levegőbe. Aztán csak megroskadt
a tarkójára zuhanó csapástól s
még a fegyvert is kiejtette a keze.
Kiabálás, futás, lövöldözés támadt, de olyan, hogy majd
elszaladt a hegy is ijedtiben. De
Mózsi akkor már bent járt az erdőben s úgy kapaszkodott föl
a meredek sűrűségben, mintha ő
maga lett volna a medve, akit megjósolt a Sztálin
katonájának.
Csak fönt a gerincen állt meg szusszantani. Lent még mindig
tartott az ordibálás, de fönt a
hegyen már Isten volt az úr. Valami recsegett mellette a
sűrűben. Egy ember bújt elő.
Lihegett.
- Na, ezt a csatát megnyertük eddig - szólt oda Mózsi a
másiknak.
Az közelebb jött. Filimon volt, a verespataki.
- Tán nem hagytad ott Nagyromániát? - kérdezte meg tőle ,
amikor odaért.
Az csak lihegett egy darabig s nem szólt. Aztán ennyit
mondott, de nagyon csöndesen:
- Ezt ügyesen csináltad, testvér.
- Látod - felelte Mózsi -, mihez is kezdenétek, ha nem lenne
székely a világon?
Egész éjszaka mentek. Később följött a hold s világított
békésen a havasok fölött, mintha
békességnél egyéb nem is lett volna a világon. A plájokon
szarvasbikák hördültek bele az őszi
éj csöndjébe. Hajnalra a Kommandón voltak. Ott elbúcsúzott a
verespataki. - Hát Isten
segítsen, testvér!
- Téged is, Filimon.
- S feledjük el, hogy te székely vagy s én román. - Aztán
mért kell azt elfeledni, Filimon?
- A békesség miatt, testvér.
- Anélkül nem lehet békesség?
A verespataki elgondolkodott. Akkor kelt föl a nap a
Kommandó csúcsán s fénye
végigsugározta az erdőket.
- Ember a székely is, a román is, Filimon. - S a muszka?
- Az is ember. De csak otthon. - Itt mi?
- Itt ellenség.
- S én nem vagyok neked ellenséged?
- Te nem, mert te itthon vagy a Kommandón, akárcsak én.
A pakurár arca földerült. Kinyújtotta Mózsi felé nagy vörös
mancsát.
- Így már értem. Isten áldjon, testvér! - Isten áldjon!
S ha szükséged van valamire, a verespataki legelő szélén van
a házam.
- Enyim meg itt alant. S ha bajban vagy, megtalálsz.
Aztán a pakurárt elnyelte a verespataki út, Mózsi pedig
megcélozta a Feketeügyet s úgy
ereszkedett alá, toronyiránt.
Mikor az erdőből kilépett, a hevenyészett födél alól füst
szállt föl az égnek. Az asszony
puliszkát főzött éppen.
- Kavard csak - köszönt rá Mózsi az asszonyára -, régen
ettem. - A molnárék adták
kölcsönbe a lisztet. Pedig nekik se sok van, mert mindenüket
elhordták.
- Azért tudnak adni - bólintott Mózsi -, csak az nem szokott
adni, akinek van. Akinek nincs,
az segít. Ejszen hamarosan mindenki segíteni fog mindenkin
ebben az országban s egyszerre
gazdagok leszünk a szeretetben, ha mezítláb is maradunk
vele.
Kicsi Mózsi végigkémlelte az apja tarisznyáját. Nem tetszett
neki a lapossága.
- Tán nem vót szeg a bótban? - kérdezte rosszallólag. - S
szerszám, ami kell?
- Zárva voltak Brassóban a boltok - felelte az apja a
puliszka mellől.
Erre már az asszony is elnyitotta a szemét. - Tán csak nem
Brassóig ment?
- Én aztán igen.
- S mit ünnepeltek ott, hogy bézárták a boltokat is? -
kíváncsiskodott a gyerek.
- A fölszabadulást.
- Aztán ki szabadult volt föl, édesapám?
Mózsi fölemelte a mutatóujját és úgy súgta a fiának,
titokzatosan.
- Azt még nem lehet tudni...!
Aztán maga elé tartotta az öklét és számolni kezdte:
- A románok azt hitték, hogy ők. Aztán kiderült, hogy nem. A
magyarok már éppeg nem. A
szászok? Azoknak olyan jól ment mindég, hogy csak rosszabb
lehet. Na, aztán még itt
volnának az oroszok, de azokat nem hívta senki.
Mózsi elgondolkodott, aztán egyszerre csak földerült a képe.
- Most már tudom, hogy
minek szólhat a fölszabadulás!
- Mondja már! - sürgette a család.
Mózsi végignézett rajtuk és úgy mondta ki, mint a törvényt:
- Ejszen a szeretet szabadult föl közöttünk végre-valahára!
Mert hogy úgy megnyomták
kicsi Erdélyországot, mint még soha! Aztán, hogy befejezte
az evést, maga köré gyűjtötte a
népét és így magyarázta el a világ fordulását:
- Mert hát ide figyeljetek! Szidtuk az urakat? Most fizetnők
nekik az adót szívesen. Szidtuk
a rómányokat? Visszacserélnők őket az oroszokért, akiket
helyettük kaptunk. Haragudtunk a
tiszt urakra, akik a kaszárnyaudvaron uralkodtak rajtunk?
Kereken csúsznánk most azt a
kaszárnyát az ők szavuk alatt szívesen, nem hússzor, hanem
kétszázszor is. S ha kitakarodnak
a muszkák innet, olyan szeretet lészen, meglássátok, hogy
még az adószedőt is megöleljük
örömünkben!
- S vajon azt mikorra várhatjuk? - kérdezte meg kicsi Mózsi
félénken -, hogy ezek is
eltakarodjanak?
Erre már Mózsi se tudott felelni mást, minthogy odamutatott
a megcsúfolt almafák
csonkjaira.
Látod-e azokat a csonkokat ottan?
Én látom.
Nahát. Mire azok újra teremnek, itt lészen az igazi
szabadulás is, a szeretet szabadulása!
Kicsi Mózsi megvakarta a fejét.
- De vajon teremnek-e még?
Szigorúan mérte végig Mózsi a fiát.
- Az Úristent te ne féltsed!
S igaza is lett. Mert rájövő tavaszon csak megeredt mind a
tizen- három almafa csonkja s
nyár derekára már tizenhárom kis, sudár vesszőcske mutatott
föl az égre. Az égre, mely esővel
s napsugár- ral vegyesen öntözi kicsí Erdélyország földjét
immár sok száz esz- tendő óta.
S azóta is minden tavaszon nőnek egy araszt, kettőt. Mózsi
pedig, s a fiai s a felesége s
Filimon, a verespataki pakurár és a töb- biek mind, akik ott
élnek baj és nyomorúság
közepette a Kom- mandó körül, kicsinyek és nagyok:
reménykedve figyelik évről évre a
kisarjadt fák növekedését s a hegylakó népek ősi türelmével
várják a tavaszt, mely majd
először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a
békesség és szeretet gyümölcse
min- denki számára. S akármi ís történik körülöttünk, ők
tudják, hogy ez a tavasz kö-
zeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát
tud növeszteni újra, nem
hagyja elveszni a népeket sem, akik ben- ne hisznek.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése